... és van, aki majd ír...

Az egész úgy indult, hogy én már évek óta nem vettem szaloncukrot. Persze, ettem itt-ott, azért az ember karácsonykor ritkán záródik be a saját, szaloncukortalan otthonába, de magamtól, itthonra már nagyon régen nem vettem. És ez így rendben is volt. De aztán…

Aztán  novemberben futólag beszéltem valakivel, aki azt mondta, most majd mindjárt készít szaloncukrot, nekem meg valahogy beragadt ez a gondolat, hogy oké, hogy nem veszek, de készíteni akár lehetne is. Mert akkor olyan ízű, amilyenre akarom, meg abból készül, amiből akarom (meg a recept akarja…), és én döntöm el, hogy mit eszem, meg ajándéknak se rossz, meg egyáltalán. Így hát keresni kezdtem szaloncukor recepteket.

Érdekes recepteket találtam, de idővel leesett, hogy igazából mit is akarok: sós-karamellát. Mert kicsit rá vagyok kattanva, ami igen plátói kattanás, ugyanis abban nyilvánul meg, hogy időnként gondolok rá, és fél évente egyszer csinálok vele valami édességet. Na, és ez éppen aktuális, szóval elkezdtem sós-karamella recepteket keresni.

Mivel évekkel ezelőtt minimalizáltam a főzésemben a cukrot, először megpróbáltam egy cukormentes receptet, amit nem linkelek be, mert nem ajánlom senkinek. Igazából sejtenem kellett volna, mert az az igazság, hogy én nagyon bírom az eritritet, picike mennyiségben tökéletes arra, hogy édesnek tűnjön tőle egy muffin vagy keksz, amit cukor (meg liszt) nélkül sütök, de nagy mennyiségben kibírhatatlan az íze.

Ezek után fogalmam sincs, miért gondoltam, hogy nekem eritritből kell karamellt készítenem, még ha volt méz is a receptben, mert komolyan mondom, az egy emberiségellenes bűntett(nek tűnt nekem, de aki szereti, annak biztos bejön, ez személyes vélemény). Másrészt a készülő karamell főzés közben nem mindig akart szót fogadni a recept utasításainak, pedig kivittem a konyhába a laptopot, szóval lett volna módja elolvasni…

Második körben tehát visszatértem egy fél évvel ezelőtti recepthez, amit akkor elkészítettem, és cukrozott sűrített tej szerepel benne, de hát egyszer van évente karácsony, na. Ez egy jó recept, bár ennyi idő alatt elfelejtettem, hogy milyen ijesztően sokáig kell főzni a karamellt, és hogy közben minimum háromszor úgy érzed, ez sohasem lesz kész, és dobhatod ki az egészet – de végül mégis elkészül.

Ennek az lett a hibája, hogy nem lett vághatóan kemény. Vagy, mert nem főztem elég ideig, vagy mert ez a recept nem erre való. (UPDATE: ma reggel főztem még 10-15 percet, és most már összeállt, vágható, kézzel formázható. Éljen!) Emellett elhatároztam, hogy fogok készíteni egészséges szaloncukrot is, datolyás-diós, mindenmentes dolgot, hogy egyensúly legyen a világban. És akkor már csak csoki kellett az egészhez, hogy semmi se legyen túl egészséges.

72 és 75 százalékos csokikat szoktam általában használni, és gőz fölött olvasztom, és ez nekem mindig kiválóan megy, szóval csak ajánlani tudom bárkinek, aki olvasztott csokival dolgozna. Most is ezt csináltam, és a karamelles szaloncukrot bonbonos formában készítettem – egy réteg csoki, szilárdulás után karamell és újabb réteg csoki –, amivel 90%-osan elégedett lehetek (néhol kilóg a karamell), de melós és időigényes. Mondjuk, én a dermedési időkben a 11/22/63-ból készült minisorozatot néztem, szóval jól megvoltam.

A diós-datolyás szaloncukor receptjét most megpróbálom összeszedni. Valamennyi (cukormentes) datolyát, annál kevesebb diót, meg a dióval talán egyező mennyiségű zabpelyhet aprítóba tettem, és nagyon sokáig aprítottam. De igazán. És még sorozatot sem tudtam közben nézni. Mindenesetre a cél az, hogy olajos legyen a diótól, és kicsit masszaszerű, amit össze lehet nyomkodni. Na, ekkor kézzel formáztam belőle négy gömböt, amiket rúddá sodortam, és betettem a hűtőbe (egy sorozatrésznyi időre, ugye).

A hűtőben összeállt rudakból szaloncukorszerű darabokat vágtam, és aztán beleforgattam olvasztott csokiba (lásd fent, 75 százalék, gőz fölött olvasztva), és letettem egy vágódeszkára, aztán be a hűtőbe, hogy megdermedjen. Itt megjegyezném, hogy mivel rátapadt a csoki a deszkára, ezeknek a szaloncukroknak a többsége nem lett tökéletes. Ha ez bárkit bánt, és nincs macskája, akkor mondjuk felszurkálhatja fogpiszkálóra is a csokis szaloncukrot, és valamibe beleszúrva hagyhatja a konyhában megdermedni. Jó, ehhez az is kell, hogy ne legyen 25 fok sem a lakásban, mint nálam.

De én, ugye, elég laza konyhatündér vagyok, szóval bevágtam az egészet a hűtőbe, és megnéztem a 11/22/63 utolsó részét (hogy King milyen elegánsan elkerülte a nyálas happy endet, ami pedig ott leskelődött a sarokban!). Utána meg már csak azzal szórakoztam, hogy a papírokba, amiket napokkal ezelőtt megvettem, becsomagoljam, és máris tisztára szaloncukor hangulata lett. Holnap majd elviszem magammal a családi kávézásra, és megnézzük, hogy ha kibontjuk a király papírból, akkor is ehető lesz-e. De most tetszik.

Szóval, ha van kedvetek rengeteget pepecselni, készítsetek otthon szaloncukrot. Tulajdonképpen tök vicces.