Remélem, nem lesz olyan pillanat, amikor már megszokott rutinná válik a könyvbemutató, mert olyan jó ez az andrenalin-löket, a hetek óta tartó készülődés, az izgalom és aztán az élmény, hogy szeretném sokáig megőrizni.
Szóval szombaton megjelent a Szívből, színből, igazán. Mire odaértem negyed tizenegy felé a Trafóba, már gyülekezett az érdeklődő tömeg, amit nagyon jó érzés volt látni. A bemutatót megelőző hetek sok készülődéssel teltek, így nem volt idő izgulni – és mivel van is rutinom a könyvbemutatókban (igaz, nem szerzőként, hanem szervezőként), volt időm arra, hogy végiggondoljam, milyen bakikra kerülhet sor, és előre szembenézzek minddel. Úgyhogy negyed tizenegyig nem izgultam.
Persze akkor viszont elérkezett az a pillanat, amikor az ember szíve hevesen dobog, de közben csak vigyorogni tud mindenkire, és majd kiugrik a bőréből, amikor először látja fizikai valójában a könyvet. Tudtam, hogy hol lesz dombornyomott, a borító melyik részére kerül lakk, és persze, ezen a borítón rengeteget dolgoztunk Kóta Viktóriával, szóval már nagyon sokszor elképzeltem. De nyilván a pillanat, amikor az ember a kezébe veszi, végigsimítja, megnézi a tördelést, beleolvas egy random helyen, semmilyen képzelgéssel nem helyettesíthető. Örömmel állapítottam meg, hogy ez nem változott a Nalávia titka óta.
Mivel Okváth Annával együtt a délelőtt első felében kerültem sorra, nem kellett izgatottan várakoznom. Éppen csak arra jutott időm, hogy köszöntsem a megjelent családtagokat és barátokat, aztán menni is kellett ki a „színpadra”. Varga Bea kérdezett minket a könyvről, a témáról, írói szokásokról, arról, hogy ki ismerhet esetleg magára a lapokat forgatva (elárulom: egy-egy mondat erejéig sokan, de teljes egészében senki). Odakint ülve már eltűnt az izgalom, és maradt csak a beszélgetés kellemes élménye.
Utána következett a dedikálás. Erre készültem egy könyvjelzővel, amiből azok kaptak, akik itt helyben vették meg a könyvet – de jut azoknak is, akik majd még jönnek, hogy későbbi dedikálásokon találkozzanak velem. A könyvjelzőt is Kóta Viki tervezte, és én nagyon szeretem, ahogy a borító jelképei finoman de mégsem ismétlően visszaköszönnek rajta.
A kifejezetten hosszú dedikálás után – ez is nagyon jó élmény, találkozni érdeklődő olvasókkal, csak azt sajnálom, hogy nincs idő hosszabban beszélgetni mindenkivel – jött a délelőtt második felvonása, a Vörös Pöttyös könyvek bemutatója. Meghallgattam Kae Westa, Laura Arkanian és Tavi Kata beszélgetését – őket is Varga Bea kérdezte. Jó volt látni, hogy a korábbi izgalom ellenére Kae és Laura milyen profi és szórakoztató.
Nehezen szakadtam el a Trafóból. Dedikáltattam én is a lányokkal, beszélgettem még barátokkal, és utána került csak sorra a családom, akik türelmesen megvárták, amíg végeztem, és ezután dedikáltatták velem a saját köteteiket. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen nap után az ember még sokáig pörög. Este tehát ünnepeltünk, és kaptam egy szuper bögrét Vikitől. A könyv pedig a tervek szerint a jövő héten boltokba kerül, és van, aki éppen most is üldögél otthon vagy a buszon, és olvassa. Nagyon izgalmas!
Örülök, hogy szombaton találkozhattam veletek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
