A közelgő Halloweenre és Mindenszentekre való tekintettel hoztam egy novellát. Három éve készült egy pályázatra, amin harmadik helyezést ért el. Most elővettem, átnéztem, kigyomláltam belőle a felesleges részeket, javítottam, feszesebbé tettem, ahol lehetett, és új köntösben nagy örömmel mutatom be nektek.

Jó szórakozást!

Novemberi eső

Halloween-bál – valahogy túl fellengzős a gondolat. A cipőm kopog a macskaköveken, te fél méterrel előttem mész, hosszúra nyújtott, dühös léptekkel. Magamban káromkodva próbállak beérni, mintha az ingatag tűsarkak vagy a bálok kötelező dress-code-ja rontaná el a kedvemet – pedig rád haragszom. Megállsz a kapu előtt, felém fordulsz, kezedet zsebre vágod, és csak nézel. Nem szólsz egy szót sem, de tudom anélkül is, hogy kimondanád, mennyire zavar, hogy várnod kell rám. Lelassítok. Csak azért is.

A halloween amerikai ünnep, amikor gyerek voltam, még hírét sem hallottuk, talán csak néhány film furcsa, farsangra emlékeztető jelenetében találkoztunk vele. Kicsi koromban még halottak napja volt. Égő viasz templomokra és születésnapokra emlékeztető illata, a szánk körül gomolygó pára minden egyes szónál, anya arcára fagyó könnycseppek a temetőben. Szerettem kimenni vele, nézni az őszi éjszaka fényeit. De gyűlöltem apára emlékezni, és látni, ahogy anyán elömlik a kétségbeesés és a magány. Amikor kamasz lettem, a barátaimmal a halloweent akartuk ünnepelni. Tököt faragtunk – állandóan elvágtam közben az ujjam, de még így is tetszett –, és gyertyákat állítottunk bele. Nem mentem anyával a temetőbe; lázadtam, és rémtörténeteket meséltem a legjobb barátaimmal.

Vera két hete felhívott, és lelkendezve jelentette be, hogy bált fognak rendezni. Nem kérdeztem meg, hogy hogyan lehetne negyven négyzetméteren – az is zsúfolásig tele bútorokkal – bált adni. Nem hoztam szóba Jane Austent vagy a kosztümös filmek jeleneteit hosszú asztalokkal, tánccal és kártyával. Nem illik akadékoskodással elrontani a barátaink örömét. Vera azt mondta, csak öltözzünk ki, ők meg majd megteremtik a báli hangulatot. Valami igenfélét motyogtam, aztán letette, mert még másokat is fel akart hívni. Nem tudtam, hogy mit várjak, de Vera volt a legrégebbi barátom, megérdemelte, hogy végigasszisztáljam a bált, amit kitalált.

Gyertyák lobogó fénye övezi az utunkat felfelé: Vera telerakta vele a lépcsőket. A kopott bérházba különös hangulat költözött, a gyertyafény régi korokat idéz, a falon játszva hajlongó árnyak képe kísérteties. Úgy tűnik, rád is hat a környezet: megállsz a lépcsőfordulóban, és a szemembe nézel. A gyertyák rebbenő fényében újra rádöbbenek, hogy mennyire jóképű vagy. Hagyom, hogy végigsimítsd az arcomat, szinte testvéri, kedves mozdulattal. Állunk, és zavarba jövünk egy kicsit, mert olyan, mintha a nyilvánosság elől bujkáló szerelmesek lennénk, híres sztárok, akik lopnak maguknak két percet, mielőtt kilépnének a paparazzik elé. Ettől nevetnem kell, te pedig értetlenül vonod fel a szemöldöködet. A fejemet rázom, legyintek, és elindulok felfelé.

Az ajtó nyitva, nem lehet túl meleg odabent, gondolom. Mert, habár az október egyetlen hosszúra nyúló vénasszonyok nyara volt, ami módot adott anyának arra, hogy a globális felmelegedés miatt keseregjen, estére azért kicsit lehűl mindig az idő. A nyitott ajtóban ódon, öntöttvas gyertyatartók állnak – embert lehetne ölni ezekkel, amilyen súlyuk van, jut eszembe, aztán azonnal elszégyellem magam. Nem értem, honnan jönnek az ilyen a gondolatok. A gyertyatartók szárnyas karján tíz-tíz gyertya lángja lobog, fénnyel tölti meg az előszoba-konyha első egy-két méterét.

– Egészen stílusos – jegyzed meg halkan, és én sértetten arra gondolok, hogy eddig biztos semmi kreativitást sem néztél ki a barátaimból. Arról, hogy én magam sem, elegánsan megfeledkezem.

A szűk konyhába érkezünk, de valahogy nem akarok ráismerni a helyre, pedig ezerszer voltam már Veráéknál. Fehér leplek fedik a beépített bútorokat, hatalmas tükör néz szembe velünk, optikailag tágítja a teret, és ügyesen elrejtett lámpák és nagyon is látványosan elhelyezett gyertyák keveredő fénye világítja meg a helyiséget. Míg a különleges, tompított fényben nézelődünk, Vera azonnal elénk penderül az egyik szobából.

– Csakhogy! Már azt hittem, el se jöttök! – Az egyik letakart pulthoz lép, és két pohárba bólét mér ki nekünk. A kezünkbe nyomja. – Welcome-koktél – mosolyog. – Hadd igazítsalak el titeket. A kabátokat a fürdőben tesszük le. Kéretik nem megtisztelni a kádat – vigyorog. – Balra a báltermet, jobba a szalont találjátok. Jó szórakozást! – Elveszi a kabátunkat, és eltűnik a fürdőszoba ajtajában.

Benézünk a balra nyíló szobába. Nincs benne bútor, leszámítva hifit és a hangfalakat. Kellemes zene szól, három-négy pár összesimulva táncol rá. A falakat itt is hófehér leplek fedik, a rejtett lámpákból ezeken keresztül szűrődik ki a fény, így kellemes félhomály uralkodik a szobában. Kedvet kapok a tánchoz, de te összeszűkülő szemmel figyeled az egymáshoz simuló párokat, a szád finoman megfeszül. Észbe kapok: szó sem lehet lassúzásról. Megfordulunk, hogy megnézzük, mit rejt a szalon. Hófehér fotelek és néhány fehérre festett asztal uralja a szobát, ami máskor Veráék hálója. A legtöbben ide zsúfolódtak össze, beszélgetnek, az asztalokon várakozó tálakból kimarkolt földimogyorót, chipset ropogtatnak. Hátrébb mindenféle italok, sütemények, szendvicsek bújnak meg egy hófehér terítővel lefedett, széles asztalon.

Itt vannak a barátaim. Különös rosszkedv önt el, ahogy felpattannak, hogy üdvözöljenek minket. Nem érsz hozzám, és azt képzelem, mindenki észreveszi, magában megjegyzi a dolgot. Pedig valójában senki sem figyel ránk. Valaki a munkahelyi fárasztó napokról mesél: kész szerencse, hogy végre hosszúhétvége van, mondja. Engem is arról faggatnak, hogy milyen az új állásom. Látom, ahogy a szemed elsötétül, elterelném a témát, de nem megy. Végre elhelyezkedtem, hát mindenki hallani akar arról, amit csinálok. Sóhajtva leülök a fotelbe, és beszélni kezdek – egyre jobban belejövök, mert igazából olyan jó, mert mindig is ilyen munkára vágytam. Azonnal észreveszem, amikor a háttérbe húzódsz és elmész, de semmit sem tehetek.

Aztán a beszélgetés fonala lassan továbbgördül. Vera felkucorodik mellém a fotel karfájára, és átkarol. – Mit szólsz? – kérdezi ragyogva, tekintete végigfut a berendezésen.

– Fantasztikus. Hogy hoztad össze?

– Dávid szólt a fiúknak odabent. Kölcsönadták a cuccokat, csak időben vissza kell majd vinnünk. – Így már érthető: Vera barátja egy színházban dolgozik, ezért sikerült megszerezni néhány díszletet és kelléket. – Persze nem is fogunk meglógni a gyertyatartóikkal. A mi bútoraink meg az ő raktárukban vannak – nevet Vera.

Erőltetetten mosolygok. Beszélni szeretnék vele, belülről szorongat az, ami történt, de nem akarom elrontani az estéjét. Össze-vissza fecseg arról, hogy hogyan szerelték fel a színház díszítőivel a lámpákat, hogyan számolgatták a gyertyákat, és rendezték el őket. Felidézi, ahogy a szomszédok tiltakoztak a lépcsőház miatt, de végül belátták, hogy milyen szép. Rád gondolok, hogy hova mehettél és mit csinálhatsz. Ha itt hagytál, már akkor sem szólhatnék semmit. Eszembe jut a hangod, amikor azt mondtad, hogy elkísérsz, ezt még megteszed. Még. Fáj az emlék.

– Miért késtetek? – kérdezi hirtelen Vera. A vállamat vonogatom. Erre vártam, mégsem tudom, hogyan kezdhetnék most bele. – Megint veszekedtetek? – A hangja olyan sajnálattal teli, hogy dühös leszek.

– Most bulizunk, nem? – kérdezem tettetett nemtörődömséggel. De Vera nem véletlenül a legjobb barátom: most már tudja, hogy baj van. Felállok, elindulok, hogy kiderítsem, hová tűntél.

Bénultan torpanok meg a másik szoba ajtajában, és nézem, ahogy egy Nick Cave számra lassúzol egy lánnyal. Nem ismerem, biztos Vera egyetemi csoporttársa volt. Magas és vékony, szőke haja elegáns kontyban tekeredik a fejére, fekete ruhája a nyakát öleli, szabadon hagyja a hátát. Kezed a csupasz bőrére simul, és engem éget az érintésed.

– Ez meg mit csinál? – kérdezi Vera meglepetten. A karját keresztbefonja, fogalmam sincs, mióta áll itt mellettem.

– Táncol. – A hangom rekedt, szinte nem is értem, hogy miért. Vera rám néz, és elsápad. Megfogja a kezemet, és kihúz az ajtón. A körfolyosón a gyertyák fénye most elmosódottnak tűnik.

– Mi történt? – kérdezi Vera, még mindig a csuklómat szorongatva.

– Vége. – A szó rövid nyögésként szakad ki belőlem. Csak most fogom fel, hogy folyik a könny az arcomon. Arra gondolok, hogy a szemfestékemnek annyi, aztán nem is értem, hogy lehet éppen ez a legnagyobb bajom.

Most kimondtam. Olyan valóságosan lebeg közöttünk ez a szó, mint egy kőtömb. Mint két nappal ezelőtt, amikor te is kimondtad. Amikor azt mondtad, hogy megváltoztam, és te már nem tudsz tovább otthon ülni, és arra várni, hogy hazaérjek a munkából, aztán pedig fáradtan bedőljek az ágyba. Mert már csak akkor foglalkozunk egymással, amikor veszekszünk, és fogalmad sincs, mikor bújtunk utoljára együtt ágyba, arról meg, hogy mikor bújtunk össze, végképp nincs. Amikor kiabáltál, hogy nekem talán orgazmust okoz a veszekedés is, de téged a magad részéről legfeljebb a jobb kezed elégített ki hónapok óta.

Ültem és sírtam, mint egy összetört baba. Fogadkozni próbáltam, meggyőzni téged, még a nadrágodat is kigombolni. Ellöktél, mondván, annyira vagyok most szexi, mint egy jeti. Csorgó könnyekkel, maszatos arccal, taknyos orral, a kényelmes, kopott tréninggatyámban, amit egy kinyúlt gumi tart, mert a csinos kosztümök és magas sarkú cipők csak a munkahelyemre valók, ugyebár. Ültem a földön a lábaid előtt, te idegesen doboltál, és aztán azt ismételgetted, hogy sajnálod és nem így akartad az egészet. Maradhatok, amíg nem találok albérletet, és eljössz velem Vera bulijára, hiszen megígérted. De ennyi, és vége.

A körfolyosó korlátjára könyökölök, a ruhám alja szétterül a folyosó koszos kövén, a közelben ellobban egy gyertya, és szürkés füstoszlopot húz maga után, mintha a lélek távozna belőle. Vera együtt érzőn simogatja a vállamat, aztán odabent felhangzik a November Rain. Lágyan omlanak szét a zongora első taktusai, az egész belsőm beleremeg a dob finom dobbanásaiba, és Axl Rose kissé rekedt, összetéveszthetetlen hangja lassan körbezsong. Rád gondolok, hogy vajon megcsókoltad-e már a szőke lányt, vagy éppen most teszed, ahogy engem is először akkor csókoltál meg, amikor erre a számra lassúztunk. Vera levegő után kap, látom, most jut neki is eszébe, hogy ez a „mi” dalunk. Már mozdulna, hogy leállítsa a zenét, de csak a fejemet rázom, hogy nem kell.

Egész testemben remegek, és nem csak azért, mert tényleg hideg van, globális felmelegedés ide vagy oda. Azt gondolom, hogy eszedbe juthatnék, kijöhetnél hozzám, de senki sem mozdul a körfolyosón. Jóval elmúlt már éjfél, a ház lakói alszanak vagy aludni próbálnak, vagy csak meghúzódnak a szobáikban. A nyolc és fél percnyi hallgatás, a zene fájdalmas zengése lassan átmos. A gondolatod most már kézzel fogható hiány, nem belém fúródó, éles kés. És amikor vége a számnak, rájövök, hogy már nem a Guns ’n Roses felvételéről hallom az eső kopogását.

A ház belsőudvara sötétlik a víztől, odakint zuhog. Szinte kábulatban megyek le, végig a pislákoló, lassan kihunyó gyertyák mellett. Eszembe se jut a kabátom vagy a táskám, csak megállok a kapu előtt, felnézek az égre. Sötétszürke, az utcalámpák fénye szétolvad benne, az eső a szemembe folyik, belemossa a festéket, szúrja a szememet. Elindulok, botladozom a macskaköveken, de nem veszem le a cipőm, túl konformista vagyok. Mindenszentek hajnala van, zokog az ég és én egyedül vagyok. Évek óta először vagyok egyedül, és ez egyszerre tűnik óriási felelősségnek és felszabadító lehetőségnek. Everybody needs somebody, you’re not the only one, motyogom, és arra gondolok, hogy nem te vagy az egyetlen, aki boldoggá tehet. Már nem te.