Szinte pont egy évvel ezelőtt csatlakoztam az Aranymosás oldalán lévő közösséghez. Akkoriban hirdették ki az első pályázat eredményét, volt is néhány szöveg, amibe belenéztem, és örültem, amikor láttam egy-két jó, nyertes részletet. Utána figyeltem és belekóstoltam a száz szavas játékokba (ha valaki szeretne írás-gyakorlatokat végezni, nézze meg és próbálgassa őket, mert nagyon tanulságosak), és vártam a második pályázat kiírását.
Arról, hogy milyen volt végigélni a pályázat nyilvános, aktív szakaszát, írtam már. Arról, hogy milyen nehéz volt várni a háttérben zajló döntést, nincs értelme hosszabban írni. Fárasztó volt lelkileg, de messze nem tartott olyan sokáig, mint amilyen régóta író szeretnék lenni. Mindenesetre azt, hogy mit is jelent egy éven keresztül részt venni ezen az oldalon és várni egy pillanatot – ezt a pillanatot –, azt csak most kezdem megérteni.
Nem egy éve tart az, hogy írok, és közben abban bízom, egyszer eljutok idáig – hanem már évek óta. Viszont egy éve élem meg ezt a nagyon intenzív időszakot az Aranymosás berkeiben, ismerkedem írótársakkal, figyelem a Könyvmolyképző életének látható részét, izgulok másokért és magamért.
Amíg a pályázat tartott, igyekeztem megőrizni az önfegyelmemet: bármit tartok is én arról, ahogy a Szívből, színből, igazán sikerült, bármit mondtak is azok, akiknek megmutattam a környezetemben, bármit írtak is éppen a véleményezők és a lektorok, sohasem akartam előre inni a medve bőrére. Mert tudom, hogy a szöveg nem tökéletes, könyveket kiadni nem egyszerű, és mindig minden ellen is vannak érvek, nem csak mellette. Így hát örültem az előszűrésnek és utána sorban a két pozitív lektorinak, de nem mertem nagyon örülni.
És most kicsit úgy tűnik, hogy annyira erősen fegyelmeztem idáig magam, hogy képtelen vagyok felengedni belőle. Felfogni, hogy vége. Vagyis inkább azt, hogy kezdődik. Hiszen csak most kezdődik az igazán izgalmas rész, az, amire nagyon vágytam: szerkesztői vélemény, javítás, segítség, hogy közelebb kerüljek ahhoz, amit nem értek és tudok még az írásról, hogy biztosabb kézzel alakítsam a mondatokat, a karaktereket, a dramaturgiát.
Utána pedig a „látványos” rész, a borító, a fülszöveg, a pillanat, amikor az eddig csak szinte titkon dédelgetett gondolatból könyv születik, olyan, amit kézbe lehet venni. Írtam már itt a blogon, hogy igazából gyerekkorom óta szerettem volna elérni ezt. Hát, be kell ismernem, eléggé felfoghatatlan a pillanat, amikor elérem.
Hogy felébredjek, leveleket írtam ma olyan barátoknak és rokonoknak, akik eddig nem tudtak az egészről. Próbáltam összeszedni és megfogalmazni, hogy kiadnak. Hogy eljutottam idáig. Elhinni és most már örülni neki.
Aztán meg belevetni magamat a munkába – ebbe és a további ötleteim megírásába is, hogy ne legyen itt vége a történetnek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
