... és van, aki majd ír...

Idén új helyszínen és a szokottnál később, június közepén került sor a Könyvhétre. Szombaton és vasárnap is kint voltam a Duna-korzón, összesen három beszélgetést vezettem, dedikáltam és persze igyekeztem elcsípni minél több embert pár szó erejéig. Ezek után vasárnap délután őszintén eltöprengtem rajta, hogyan bírják a standban a hősies kollégák már csütörtök óta.

Mint tudjuk, én Könyvfesztivál-rajongó vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne meggyőzni egy kellemes Könyvhétről is. Idén a Vörösmarty-tér teljes szétverése miatt (azért átsétáltam rajta, különben nem lett volna Könyvhét a Könyvhét) a Dunához költöztek a standok. A korzón hosszában helyezkedett el a Könyvhét, amitől hirtelen nem fél perc lett odaérni a színpadhoz, és valahogy nem futott az ember újra és újra bele a standokba.

Persze a kilátás Budára gyönyörű, és az első szakasznál, ahol a gyerekeket várták, rengeteg a fa, amitől jó az esély az árnyékra. És ez idén kellett, mert hőség és napsütés és hőség volt osztályrészünk – kivéve, mondjuk, amikor jött egy vihar és zuhogott, mert hát ez egy Könyvhét, nem lehet, hogy ne essen.

Szombaton fél 12-kor „civilben” érkeztem, és betelepedtem Eszes Rita mellé, akivel aztán légkondi alatt és kávé mellett beszélgettünk az Illangók második részéről. 14 órától viszont már a színpadon volt jelenésem (tűsarkúban átlibbenni nem is volt olyan egyszerű!), Cselenyák Imre frissen megjelent A tölgyek alatt című regényéről beszélgettünk, ami Arany János életregényének második része. A színpadi 25 perc elillant, amíg Imre felidézte, mennyi kutatás áll a sorozat mögött és mekkora olvasói visszhangja lett az első résznek.

Előtte-utána pár szó erejéig elcsíptem a dedikáló Bálint Erika, Chiara és V.K. Bellone triót, majd K. László Szilviát is. Mindkét helyre szinte csak beköszönni tudtam nagy sajnálatomra, de örülök, hogy picit azért beszéltünk.

15 órakor következett a dedikálás. Behúzódtam a napernyő alá – csak a hátam lógott ki, ami szépen le is égett, ahogy azt kell –, és belevágtunk. Ez most egy békés-kényelmes dedikálás volt, amikor nem egy emberrel picit hosszabban tudtunk beszélni, és minden alkalommal, amikor úgy tűnt, véget ér a dolog, felbukkant egy újabb ember. Nagyon örültem mindenkinek, és élveztem az egészet.

Szombaton 16 óra után nem volt már több dolgom, ami nem jelenti azt, hogy ne kezdtünk volna beszélgetésbe Rácz-Stefán Tiborral, Deszyvel, Eszes Ritával majd Bessenyei Gáborral is. Eleinte a tűző napon – ahol véget nem érő sort álltam ki fagyiért, amivel én személy szerint nem is voltam olyan elégedett… –, aztán megint kávé és légkondi mellett. Ha eddig nem jöttetek volna rá, elárulom: az idei Könyvhét nagy nyertese a Starbucks volt.

Ezek után este kidőltem, és minden valószínűség szerint A szolgálólány meséje egyik részével szórakoztattam magam. De lehet, hogy a Hatalmas kis hazugságok új évadával…

Vasárnap fél 11-re értem ki, mert déltől már Böszörményi Gyula frissen (újra)megjelent kisregényéről beszélgettünk. Velünk volt Mészöly Gábor, a Kucó eredeti szerkesztője-felfedezője és Radó Gyula rendező, aki a kisregényből készült monodrámát rendezte. Ez a bő 30 perc aztán tényleg elillant, de remélem, sikerült kedvet csinálnunk ehhez a megrendítő és nagyon szép könyvhöz.

A beszélgetés után feltétlenül ebédet kellett szereznem. A projektet nehezítette az éppen zuhogni kezdő eső, a feltúrt Vörösmarty tér és a Vapiano új lelőhelye, de megküzdöttünk az elemekkel, és végül pizzához-tésztához jutottunk (ki-ki ízlése és kedve szerint). Az ebédet nyilván egy Starbucks-kávéval kellett leöblíteni, majd On Sai társaságában felvonultunk a hajóra.

Ez az idei Könyvhét újdonsága volt, egy nagyon izgalmas program, amiben volt valami szívfájdító is, mert én személy szerint a Könyvhét előtti hetekben naponta többször is olvastam a friss híreket a Hableány kiemelése, eltűnt áldozatok keresése kapcsán. Végül is sikerült egy kellemes, bensőséges egyórás beszélgetést összehoznunk írós szokásokról, arról, hogy mi mindenről kell az embernek lemondani, ha író (vagy legalábbis hogyan kell alakítani a prioritásokat), meg persze On Sai készülő műveiről. Közben pedig ki-kipislogtunk a városra. És ez a város gyönyörű a vízről.

Bevallom őszintén, nálam ezután érkezett el a mélypont, amit három deci americanóval meg karamellás brownie-val kellett orvosolnom (igen, igen, Starbucks…), de egy baráti beszélgetés meg aztán pár ölelés mindig segít. Úgyhogy végül teljesen feltöltődve indultam haza a Duna-korzóról.

Köszönöm mindenkinek a beszélgetéseket, találkozásokat. Az új helyszínnek sok előnyét látom, de valahogy mintha hiányoztak volna az egymásba botlások. Persze lehet, hogy csak én voltam fáradt másokba botlani.

Mindenesetre szokás szerint szuper élmény volt a Könyvhét. Most pedig készüljünk az őszre. Én például dolgozom az új regényemen, nehogy a szerkesztőm az orromra koppintson…