Könyvhét után furcsán csendesnek tűnik a világ. Nem slisszolunk el két ember között, hogy minél előbb eljussunk a standhoz, nem hallatszik hangos zene és beszélgetés színpadokról, nem csípünk el könyveket méltató félszavakat. Mintha elcsendesült volna a város.
Nyilván esett az eső az idei Könyvhéten is. Szombat délután, menetrendszerűen. Bármit állítottak is csütörtökön a meteorológusok, azért egy kis szélvihar és hozzá egy jó eső a könyveknek jár. Hogy meglegyen az égi áldás, vagy jobban teremjenek szeptemberre. Tulajdonképpen ez így, ezzel a gondolattal kiegészítve, szinte már szépnek is nevezhető.
Persze szombaton fél háromkor nem ezek a filozofikus mélységek uralták el az elmémet, hanem azt igyekeztem megálmodni, elinduljak-e a Vörösmarty térre, vagy legyek gonosz áruló, és ki se menjek, bármit ígértem is Bartos Zsuzsának. (Spoiler alert: nem vagyok gonosz áruló.) Szerencsére az eső csendesedett, így az ablakból nézve már közelebb járt a permethez, mint a zuhanyhoz, úgyhogy erőt vettem magamon, és nekivágtam.
A Vörösmarty téren nem őrült tömeg fogadott, csak még éppen elviselhető. Rémült és könyvekre egyáltalán nem számító gyalogosoktól kezdve bibliofil, mindent megszaglászó (megnyalogató?) lelkes hívekig volt itt minden, de éppen csak annyi, hogy még simán el lehetett volna ejteni egy gombostűt, sőt, fel is lehetett volna venni. De mindezek helyett sétáltam egy kört, majd lehorgonyoztam a Könyvmolyképző standjánál.
K. László Szilvia, Palásthy Ágnes és Deme László még rajzolt-dedikált a könyvekbe, a vásárlók lelkesen válogattak, az eső után megrázta magát a Könyvhét és új életre kelt. Hamarosan megérkezett Bartos Zsuzsa, aki mellé ígéretemhez híven letelepedtem, és Bessenyei Gábor is, aki szintén ki akarta élvezni, hogy Zsuzsa felutazott Brassóból hozzánk. Beszélgettünk, akinek kellett, még dedikált is, alakult a hangulat.
Az egy óra leteltével felmerült, hogy egy gyors kör után elmegyünk a Bazilikáig, vagy sétálunk valamerre. Igaz, bennem eredetileg az is felmerült, hogy ezen a szombaton nem maradok kint sokáig. (Spoiler alert: ezek közül egyik sem valósult meg.) A kör lényegében a tér közepén lévő szoborig tartott, ahol belefutottunk Varga Beába, és rövidesen megkezdődött az, ami a Könyvhetek lényege: összetalálkozások és végtelen csevegések könyvekről, írókról, kollégákról, jó sztorikról.
Csatlakozott hozzánk Mihóczy Mercédesz (azaz Deszy) is, elmesélte, hogyan rögtönzött előadást délelőtt, míg Böszörményi Gyula késett a színpadi beszélgetésről egy defekt miatt – nem, nem kezdtem ám izgulni, hogy nekem másnapra három színpadi beszélgetésem volt tervben… –, az idő telt, a hangulat az egekben járt, legalább háromszor indultunk el haza és legalább ötször haltam éhen közben. Szóval tökéletes könyvheti szombat volt.
Vasárnap nem esett az eső, volt viszont fülledt, napos meleg. Délben Varga Beával kezdtem a színpadi beszélgetések sorát (csak ilyenkor On Sai névre hallgat), kis késéssel, amit igyekeztünk behozni. Majd melegváltással jött utána Csukás István, akivel most találkoztam először, de igyekezetem felkészült és okos kérdéseket feltenni (egyes állítások szerint sikerült is).
Azt hittem, hogy egy után nem sokkal átmenetileg hazamegyek majd, de ehelyett már megint a Vörösmarty szobor mellett kötöttem ki, magvetős tetkót tettem magamra, volt kollégákkal beszélgettem, és már megint majdnem éhen haltam. (Memo: veszélyes hely az a szobor, csak háromnapi hideg élelemmel menjetek a közelébe.) Végül csak három körül indultam haza, azért, hogy kis szusszanás után vissza is induljak.
Fél öttől ugyanis volt még egy beszélgetésem Cselenyák Imrével a színpadon, akinek most jelent meg Arany Jánosról szóló regénye. Nagyon szép regény, ezt igyekeztünk tudatni is a színpad előtt üldögélő, érdeklődő tömeggel – egyes állítások szerint ez is sikerült. Utána viszont hagytam, hogy Imre dedikáljon, és csakugyan összeszedtem magam, hogy végre hazatérjek. Sikerrel.
Gondoltam, ennek a Könyvhétnek is vége. (Spoiler alert: még nem volt vége.) De, mivel főleg szerkesztőként voltam idén jelen, gyorsan megbeszéltem Fekete Judittal, hogy átbeszéljük a kéziratát, amit éppen elolvastam, és a tervek szerint ősszel meg is jelenik. Így aztán hétfőn délelőtt visszamentem, beszereztem egy hatalmas kávét, mert féltem a szobor éheztető hatásától, és megbeszéltünk mindent, amit kell. Nagyon jó lesz ám a könyv!
Na és ekkor, de csak ekkor ért véget nekem a Könyvhét. De ekkor aztán igazán. Azóta pedig lábalok ki a poszt-Könyvhét szindrómából.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
