... és van, aki majd ír...

50 ezer szó 30 nap alatt? És lesz annak bármi teteje? Beleszámít az ötletelés? A jegyzet-fájl? A cset, amikor elmesélem a legjobb barátnőmnek, hogy min akadtam el? És a levél, amit a munka során írok?
Szubjektív NaNo-élménybeszámoló következik.

A NaNoWriMo (feloldva National Novel Writing Month) egy nemzetközi írós vállalkozás. Játék. Kihívás. Ki minek akarja nevezni. Ha az ember belevág, azt ígéri meg – elsősorban magának –, hogy írni fog egy hónap alatt egy regényt. A regényt ebben a rendszerben szavakban mérik, azaz vállaljuk, hogy írunk 50 000 szót. Kis fejszámolással kijön – de szerencsére a honlap ki is számolja nekünk –, hogy napi 1667 szót kell átlagosan írni ahhoz, hogy ez sikerüljön.
Ezzel még nem mondtam semmit? Oké, akkor ez a bejegyzés egészen idáig pontosan 131 szó. Így talán már jobban el lehet képzelni, hogy mi a vállalás.

Vannak a világban gyors és lassú írók. Még nem bizonyította senki – a brit tudósok sem, pedig néha próbálkoznak –, hogy jobb lenne egy regény attól, ha az írója gyorsan tud írni, vagy éppen attól, ha az írója minden szót és mondatot megrág. Az viszont biztos, hogy aki gyorsan ír – fizikailag is gyorsan gépel, és könnyen halad a fogalmazással is –, annak nagyobb az esélye a NaNoWriMón, mint annak, aki lassabban poroszkál.

Szerencsémre én gyorsan írok, és ráadásnak kis csalással kezdtem, ugyanis a kéziratból, amit erre a novemberre terveztem, megvolt közel 18 400 szó. Szóval nem is igaz, amit az oldalon állítok magamról, hogy több mint 54 ezer szót írtam volna ebben a hónapban… Egyébként a NaNo egyik nagy értéke a felhasználóbarát felület, ahol napi szinten számon lehet tartani, hogy mennyit haladtunk előre a regénnyel, és rendszeres időközönként kapunk egy fejsimit (azaz begyűjtünk egy kitüntetést). Szerintem nem kell sokat magyarázni, milyen motiváló ereje lehet egy szépen növekedő grafikonnak vagy egy élesedő 10 ezres kitüntetésnek.

Emellett a NaNo felülete közösséget is épít, van ugyanis fórum és cset – külön a magyar felhasználóknak, de nemzetközi szinten is –, ahol lehet beszélgetni. Ha az ember elakad, segítségre vagy megértésre vágyik, elbizonytalanodott, vagy csak dumálna, talál másokat. Számomra a közösség működött a legkevésbé, mert pofátlanul individualista módon azt éreztem, hogy ha éppen gépelnék, akkor nem csevegni akarok, hanem a regényt írni. De ez az én idei, személyes benyomásom volt. A rendszer előnye amúgy, hogy simán végig lehetett így csinálni a játékot, egyáltalán nem zargattak, hogy miért nem beszélgetek.

Rólam tudni kell, hogy én kimondottan szeretek kihívásra és határidőre írni. Rendszeresen kitalálok saját szórakoztatásomra is különböző írástechnikai játékokat. Például amikor csak 100 szóban (vagy máskor 2016 karakterben…) írhatok meg valamit, esetleg amikor megfogadom, hogy egy hétig minden nap írok egy-egy, aznapra megadott tematikájú történetet. Szóval én szeretek az írással játszani.

Talán ezért az, hogy haladni kell, és van egy határidő, számomra otthonos dolog volt. Ugyanakkor működött a szokásos, halogatósan-dolgozó énem is: először is a hónap feléig élveztem az előnyt, amit adtam magamnak, a NaNo oldalán csak azt vezettem, amennyit november eleje óta írtam a kéziratban, viszont közben végig megnyugodva gondoltam arra a plusz 18 ezer szóra a fájlban. Adott egy ki magabiztosságot.

November 15. után viszont megnéztem, hogy hol tartok most (30 ezer szónál tartottam), és szépen, kézzel átírtam a statisztikát, mintha eddig minden nap kb. 2000 szót írtam volna. Innentől lett nekem „éles” a játék, amikor már tényleg azt figyelhettem, hogyan haladok a vágyott 50 ezer felé. Eleinte lassacskán haladtam. Aztán egy ponton fogtam magam, és betettem az oldal hivatalos szószámlálójába a teljes szöveget (ez segítség azoknak, akik nem Wordben írnak, vagy nem tudják, hol kell nézni, stb.) – lett is meglepetés: a NaNo másképp számol ám, hirtelen 1500-szal megugrott az aznapi teljesítményem.

Szerencsére ez a felfedezés inkább motivált, mintsem ellazított volna, így most már nagyon látványosan növekedhetett a szószámom, miközben tényleg haladtam. A saját szokásomhoz híven a végén felpörögtem, az „utolsó” két napomon bőven 3000 fölött voltak a szavaim, és november 27-én elértem az 50 ezer szót, majd november 28-án elértem a saját célomat is: a vége feliratot a kéziratban.

Jó, jó, de még mindig felmerül a kérdés, hogy lehet-e ilyen rohammunkával színvonalasat alkotni. Ráadásul a NaNóban azért életbe lép a „mindegy mit írsz, csak meglegyen”-elv is, nem egy peptalk szól arról, hogy a jegyzetelés is számít, hogy a hosszú nevek segítenek, vagy hogy ha minden kötél szakad, akkor számolj bele mindent, amit csak írtál, egy hosszabb levelet is. Na, ez az, amit én idén nem csináltam. (Tavaly egyébként igen, de ez más kérdés.)

Viszont, amit csináltam: semmi visszanézés, semmi javítás. Ez azt jelenti, hogy a szöveg nyilvánvalóan nyers. A gyors gépelés nem csak elírásokat eredményez, hanem azt is, hogy az ember simán más szót ír le, mint amit akar. Mondjuk írnám, hogy „kisütött a nap”, de közben nyávogni kezd mellettem a macska, és leírom, hogy „kisütött a macska”. Na, ezeket most kell egyesével megtalálni és javítani. Észrevenni, ha csak a fejemben hangzott el a mondat/szó fele, ha hülyeséget írtam – és felidézni, hogy mit is akartam.

Továbbá a semmi javítás elve maga után vonja azt is, hogy ha menetközben változtak kicsit a koncepciók (és ne legyenek illúzióink, mindig változnak valamennyit), én azokat sem igazítottam hozzá. Most majd figyelnem kell, hogy Liliből útközben Hanna lett, és átírni mindenhol, a névtelen fiú osztálytársból meg Tomi, és őt is elnevezni, ahol szükséges.

Ez azt jelenti, hogy még ha kilóra meg is van, a könyv, nem lesz kész a NaNo végén. (Persze, ezt senki nem is állította.)

De akkor miért is jó nekünk a NaNo?
Mert motivál. Ha már hónapok óta nyüglődünk valami felett, akkor vagy hagyni kell a fenébe, vagy kell egy NaNo, és végre megírni.
Mert kényszerít. A szó nemes értelmében: megígértem, hogy minden nap meg fogom nyitni a fájlt, és minden nap fogok írni. Úgyhogy megteszem, mert ki tartsa be nekem a nekem tett ígéreteit, ha én sem tartom be, amit magamnak ígértem?
Mert felpörget. Miután minden nap megnyitottam, és agyaltam rajta, és elmeséltem boldog-boldogtalannak, hogy én most írom a kéziratot, nyilván rápörögtem, és akarom is írni. Ettől lelkesebben és szívesebben haladok vele.
Mert játék. Fura, de igaz: semmi sem történik, ha az ember elbukja a NaNót. Annyira nem, hogy én tavaly elbuktam. Elkezdtem ezt a kéziratot, aztán más érdekelt, számláltam a szavakat, amiket megírtam, mindent másoltam egy fájlba, és végül minden szinten feladtam. De nem baj. Idén újrapróbáltam.
Mert vicces. Amikor már a vonaton is írsz, amikor még este tízkor még egy kávéval nekiülsz, amikor már karikás a szemed – akkor rájössz, hogy inkább röhögsz, mintsem szenvedsz.

Íróként annak ajánlom a NaNót, akit a határidő és a mindennapi feladat nem lebénít, hanem felpörget.
Szerkesztőként bárkinek, csak utána számoljon azzal, hogy még kell javítani a végeredményen. Nem is keveset.

Tehát éljen a NaNo!

(Ez a bejegyzés 1105 szóból áll. (Uff-fal együtt.)
Uff.)