... és van, aki majd ír...

Be kellett látnom, hogy kissé megváltoztak az olvasási szokásaim. Meg a film- és sorozatnézési szokásaim is. Úgyhogy úgy döntöttem, ideje szembenézni azzal, hogy mitől olyan jó műfaj a thriller…

Néhány napja-hete nagyon szerettem volna keríteni egy olyan könyvet, ami kapcsolatokról szól, de nem arról, hogy úgyis minden tönkremegy, és hazudunk egymásnak (itt esik ki Háy János…), romantikus, de nem nyálas (itt esik ki sok-sok romantikus regény), őszinte, senki sem tökéletes benne (itt esik ki a YA irodalom jelentős része), a főhősnő nem idegesítő (itt meg sok maradék YA kötet esik ki), és közben mégis hiteles képet fest a világról.

Mondjuk úgy, kerestem valamit, ami kicsit visszaadja a hitet a kapcsolatokban. A szerelemben.
Vergődtem, válogattam, belenéztem pár könyvbe, és aztán letettem őket – ezt ezért, azt azért.

Majd mindezek után kikötöttem A lány a vonaton című kötetnél. Ami csöppet sem romantikus, határozottan azt állítja, hogy a kapcsolatok tönkremennek és hazudunk egymásnak (sőt, mi több…), mondjuk legalább nem nyálas és eléggé hiteles – de a hitet, azt aztán nem adja vissza semmiben.
Aztán ránéztem az olvasmánylistámra, amit az idei évtől vezetek szépen, fegyelmezetten a Molyon (azok nincsenek rajta, amiket szerkesztés miatt olvastam, de majd ha megjelennek, felveszem őket a listára) (azok sincsenek, amiket félbehagytam, mert… hát, mert azokat nem olvastam el, ugye), és rá kellett jönnöm, hogy tele van krimikkel és (pszicho)thrillerekkel.
Aztán picit belegondoltam, hány évadot is daráltam le a Criminal Mindsból, mennyire tetszett a jogi sorozat és krimi keveréke, a How to Get Away with Murder (apropó, hol is tart a 3. évad?), meg egy-két ilyen határeset sorozat, mint az Orange Is the New Black vagy a Sense8, és be kellett látnom, hogy a krimi meg a thriller éppen hódít nálam.

És akkor úgy döntöttem, megnézem ezt a műfajt írós szemmel. Habár én nem írok krimit vagy thrillert. Most nem, és azt sem tudom, valaha fogok-e. Mégis lehet hasznos, nem csak egy kellemes kikapcsolódás.

Tehát mit tanulunk a krimiből/thrillerből?

Feszültségkeltést. Ennek a műfajnak kötelező eleme, hogy letehetetlen legyen, hogy állandóan tovább akard olvasni (nézni), hogy pár nap alatt a végére érj, mert ne bírd ki, amíg meg nem fejtetted a rejtélyt. Vagy, ha részenként megfejtenek egy rejtélyt, akkor meg függője légy ennek a puzzle-özésnek.
De a feszültség nem csupán jól összerakott cselekményt és nem csupán izgalmas ponton elvágott fejezetvégeket jelent. A feszültség megjelenik a regény hangulatában, minden egyes elemében. Még a feszültséget oldó, humoros vagy könnyed pillanatokban is.
Azaz az író ügyel arra, hogy a leírások, a megszólalások is megteremtsék a műfajhoz szükséges hangulatot. Hogy a könyv rátelepedjen az érzéseinkre, borzongjunk és várakozzunk, izguljunk és rejtvényt akarjunk fejteni.

Jellemrajzot. Ezek a könyvek igazából nagyon karakter centrikusak, még akkor is ha van bennük akció. Sokszor élesben látjuk az elkövetőt, követjük a gondolatait, tervezését, mozgását. Néha úgy, hogy az elejétől kezdve tudjuk, ő az elkövető (például a Gonosz pálya esetében), néha csak olvassuk a sorait, de később állnak össze a dolgok (például ilyen a Holtodiglan), de mindenképpen kirajzolódik előttünk egy figura. Sőt, nem csak ő, mert egy jó krimi/thriller feladata, hogy felvonultasson több jelöltet, akik gyanúsak is meg átlagosak is, ismerősek is meg furcsák is.
És nem csak az elkövetőre fókuszálunk. Közel kerül hozzánk adott esetben az áldozat is, vagy a nyomozó figura, akár hivatásos nyomozó, akár botcsinálta nyomozó az illető. Hitelesnek kell lennie, jó eséllyel bevonja az olvasót – akár tudunk azonosulni vele, akár nem –, érdekel a sztorija. Ezért van ebben a műfajban a figuráknak múltja, története, háttere és személyisége. Hogy az olvasó olvasni akarjon róla.
Igen, ez minden regényre igaz, nem csak a krimi/thriller műfajára.

Történetszövést. Az elejtett utalások, az apró nyomok, a később összeálló részletek a krimi kötelező elemei. Amik minden más műfajnál is jól jöhetnek. Ha egy romantikus történetben használjuk ezt az eszközt, és egy apró megjegyzés később olvasva válik teljessé és világossá, akkor ügyesen jártunk el. Márpedig mi másból lehet jobban történetszövést „tanulni”, mint abból, ha nagyon figyelünk egy krimi vagy thriller alatt, és igyekszünk még a nyomozó előtt (de nem túl korán!) rájönni a titokra?
Íróként a jegyzetelés, történetvázlat készítése, időpontok és egymást metsző szálak egyeztetése megtanulható ebből – ami akkor is hasznos, ha más műfajban írunk, de egyszerre több szálat is mozgatunk.

Gondolkodást. Persze, a gyanakvás és a figyelem inkább olvasói skill, nem íróként hasznosítható, mégis elengedhetetlen. Nem leszek nyomozó attól, hogy krimit vagy thrillert olvasok, mert kifordított módon gondolkozom, miközben ezeket olvasom: azt nézem, hol akar félrevezetni az író. Rögtön arra is figyelek, vajon neki mi a terve, mit szeretne velem elhihetni. Ez alkalmas arra, hogy észrevegyem az ő írói eszközeit, no meg persze segít agyalni és találgatni.
Én nem szeretem túl hamar kitalálni egy regény csattanóját. De az is zavar, ha nem jövök rá én magam a megoldásra. Íróként is érdemes lehet erre figyelni, hogy az ember úgy vezesse az olvasót, hogy éppen időben találja ki a csattanókat – akkor is, ha nem krimit írunk.

Még mindig nehéz megmagyarázni, miért jó borzongani, de persze megvan ennek a biológiai háttere. Az adrenalin, az izgalom, a megnyugvás pillanata – habár sok thriller nem hoz biztos, boldog lezárást és megnyugvást. Érdekes azonban, hogy én, aki fiatalabb koromban kimondottan ódzkodtam a horrortól, most falom ezt a testvérműfaját.
Persze a dolognak talán éppen az a titka, hogy ez testvérműfaj. Nem ijesztő, hanem inkább feszült. Sőt, akár nyomasztó is lehet. Nyomasztóan közeli vagy igazi. Mégis… talán tényleg jobb félni, mint megijedni. Nekem legalábbis.