... és van, aki majd ír...

Róbert Katalin blogja

Ismerd meg Margót!

Utolsó részletünkhöz érkeztünk, mégpedig Margóhoz, aki – ellentétben az előző négy szereplővel – nem harminc körül jár, hanem ötvenes. Ismerjétek meg őt is az öt nap, öt szereplő sorozat legvégén!

Megjegyzés: a szöveg nem végleges!

Margó
2014. április 24.


fecserelt_reszlet05.jpgMár szürkült az ég, amikor a végére ért a rejtvényújságnak. Lassan, kedvetlenül zárta össze a lapot, és valódi figyelem nélkül bámulta a hirdetést a hátoldalán. Valami fejtörőket tartalmazó magazint ajánlottak. Az utcáról felszűrődtek a napkezdés zajai; becsapódó kocsiajtók, ugató kutyák, köszöngető szomszédok. A folyosó túloldaláról pedig áthallatszott Endre reszelős horkolása, bizonyára ma sem zárta be rendesen a szobaajtót – vagy csak a papírvékony falak nem állták útját a hangnak.

Margó megdörzsölte a homlokát, arra gondolt, hogy már akkor sem tudna elaludni, ha akarna. De igazából nem is akart. Újabban korán ébredt és későn nyomta el az álom. Pedig csak éjszaka érezte azt, hogy elszabadul kicsit. Hogy kiengedhet abból az állandó, nehezen megmagyarázható feszültségből, ami összeszorította a belsejét. Mint egy csipesz, ami gyűri, örökre megnyomorítja a ruhát. Margó álmában simult csak ki.

Azért leoltotta az ágy melletti állólámpát, bámulta, ahogy az ablakon beköszön a reggel, hallgatta, hogy Endre álma milyen mély, és nem mert belegondolni abba, hogy egy újabb nap várja. Újabb rutin. Reggeli kávé, egy szelet kenyér, simítás a vállon, könnyű csók a homlokra. Hogyaludtál?, Énisjólköszi. Hosszú zuhany, jótékony párafüggöny a tükrön – mert ki akarná nézegetni az öregséget? –, törölköző dörzsölésének emléke a bőrön. Blúz és szoknya, ing és nyakkendő, tettélelgyümölcsöt?, csomagoljakebédet?, estetalálkozunk. Papírok és számok, megszokás és viták, hangos ebédszünet, döcögős délután, ötkor már úton hazafelé. Végtelen hosszú este.

Egy hangos hördülés, aztán mélyről jövő köhögés jelezte, hogy elkezdődött tényleg a nap. Endre mindig tíz perccel a vekker előtt ébredt. Óraműpontossággal. Valaha leheletkönnyű léptekkel surrant ki ilyenkor az ágyból, hogy gőzölgő, illatos kávéval a kezében ébressze Margót. Ez még akkor volt, amikor megosztották az ágyat és a hálószobát is. Egy olyan szobát, amibe ma már alig lépnek be: csendes és elhagyatott helyiség, mint egy múzeum.

Túl buja éjszakák múzeuma.

Abban az időben Margó hálásan – és kötelező gyengédséggel – fogadta Endre gesztusát, és hacsak nem kellett a gyerekeknek nulladik órára menni, megadta azt, amit véleménye szerint a férje elvárt: széttett lábakat, odaadó sóhajokat. Közben a kávé kihűlt, rendszeresen a mikróban kellett megmelegíteni.
Aztán megrepedt a házasságon a cukormáz.

Margó kicsit kevésbé lett odaadó, Endre kicsit kevésbé viselkedett vágyakozón, a kávét eleinte csak csók kísérte, később egy halk koppanás, a porcelán és a fa találkozásának fájdalmas nyoma, aztán Endre már ment is kifelé. Idővel eltűnt a kávé is, mint a köszöntés szimbóluma, a gyerekek felnőttek, a szobáik megüresedtek, és először Margó költözött ki, aztán Endre is átszokott a másik hálóba, amiben volt tévé, nézhette az ágyból. Az éjjeliszekrény egykor hófehér lapjáról pedig nem lehetett letörölni többé a félkör alakú kávényomot.

Ha akarta volna, Margó egészen pontosan meg tudja azt is mondani, hogy melyik évben múlt el a szerelem. De igazán nem akart ilyenekre gondolni.

A szobáikat elválasztó folyosón Endre léptei surrogtak. Padlószőnyeg. Margó mindig is gyűlölte a padlószőnyeget, mégsem tudott sohasem elég határozott lenni ahhoz, hogy kidobják. Legalább ki kellett volna nyitnia a száját miatta, nem csak arra várni, hogy Endre megérezze. De hallgatásban nagyobb mester volt, mint őszinteségben.

Miután a férje végzett a vécén – Margó azon töprengett, melyik az a pont a házasságban, amikor már kiábrándultságot sem okoznak bizonyos zajok, annyira érdektelenné válik a másik –, és kiment a konyhába, az asszony belátta, hogy neki is fel kellene kelnie. Az alvást már régen nem volt értelme tettetni sem, és a nap úgyis elindult. Megállíthatatlanul.



Valaha azt tanította a gyerekeinek, hogy csak akkor tudnak eredményesen dolgozni, ha szeretik a munkájukat. Zsanett később ezzel érvelt, amikor fizikára kellett tanulnia, hogy azért nem sikerül, mert nem szereti eléggé ezt a tárgyat. Endre, akinek melegség volt a szemében, ha a feleségére vagy a gyerekeire nézett, jókedvűen nevetett fel. És még Margó sem tudott dühös lenni, amikor látta, a lánya hogyan fordítja ellene a szavait. Inkább volt kellemes az emlék, mint bosszantó.

És akkoriban Margó is szerette a munkáját. Jó volt bemenni minden nap, készülni a nyitásra, várni az ügyfeleket. Minden ember egy külön történet volt, pillanatkép egy életből. Mindegy, hogy készpénzt akart felvenni, hitelkérelmet nyújtott be, takarékkönyvet nyitott vagy egyszerűen csak tanácsot akart kérni: olyanok lettek a beszélgetések, mintha az ügyfelek kitártak volna egy ablakot, s azon keresztül betekintést nyújtanának Margónak a saját világukra. És minden egyes világ izgalmas és egyedi volt.

Talán ez is ugyanakkor változott meg, amikor a házassága. Talán ez valamivel később. Mindenesetre most Margó nyűgnek érezte a napkezdést, az első kávét és mellé a kolléganők csacsogását. Mint most azt a két lányt, akik még a saját gyerekeinél is fiatalabbak voltak, és úgy kezelték, mintha a nagyanyjuk lenne: éppen olyan megvetéssel és éppen olyan kevés tisztelettel. Az egyikük nagy hangon magyarázott az apró, irodai konyhában.

– Úgyhogy mondtam neki, hogy ha meg akar baszni, akkor először azt a libát kell lapátra tennie. Addig az anyukájának tegyen ilyen ajánlatokat, ne nekem. Upsz, bocsánat, Margó, észre sem vettem, hogy már beértél.

– Nem vagyok már gyerek, ismerem ezt a szót. Sőt, használtam is alkalomadtán – nézett Margó a lányra. Mivel nem kapott választ, végül a hűtő felé intett: – Odaengedsz? – A lány szótlanul húzódott félre. Amíg Margó lehajolt, hogy elővegye a tejet, szinte érezte, ahogy a háta mögött két kolléganője sokatmondó pillantásokat vált. Felegyenesedett, és végigmérte őket. – Egyébként, ha érdekel a véleményem, jó választ adtál a srácnak, Dia.

A lány elvörösödött, barátnője pedig horkantásnak próbálta álcázni a feltörni készülő vihogást. Margó kihúzta magát. Egyszerre lüktetett benne a vágy, hogy részese legyen ennek a közösségnek – és igazán részese, akár úgy is, hogy tanácsot kérnek tőle a fiatalabb kollégák –, és szégyellte magát, mert beleszólt egy beszélgetésbe.

– Na, és mit válaszolt a srác? – kérdezte a másik lány furcsa, bántó hangsúllyal ejtve ki a szót. Margó nem is tudta eldönteni, hogy rajta élcelődik, vagy Dián.

– Hogy még megfontolja.

Margó biztos volt benne, hogy nem így hangzott a válasz. És abban is, hogy két kolléganője szívesen megszabadulna tőle. Összeszorította a száját, kitöltött egy keveset a lefőzött kávéból, tejet löttyintett rá, és már tette is vissza a dobozt a hűtőbe. Csak amikor visszament a széles előtérbe, és leült az asztala mögé, akkor döbbent rá, hogy nem melegítette meg az italt. A hátsó irodákat és a konyhát rejtő folyosó felől vihogás szűrődött felé. Nyelt egyet, félretolta a bögrét, és máris elment a kedve a kávétól és a napkezdéstől is.

Elővette a telefonját, hogy lenémítsa. Régi készülék volt, csaknem olyan, amilyeneket a nagymamák használtak. Csipogott minden gombnyomásra, és Margó magán érezte ugyan a kollégái helytelenítő pillantását, mégsem akart változtatni a beállításokon. Pontosan tudta, mennyire ódivatú, mégis hiába ígérte meg neki Marci, hogy karácsonyra vesz egy olyan telefont, amilyet ő is használ, képtelen volt rábólintani az ajánlatra. Nem azért, mert nem tudta volna megtanulni, inkább, mert valami, saját maga számára is ijesztő érzés miatt ragaszkodni kezdett a régi megszokásokhoz.

A gombokhoz a telefonon. A határidőnaptárhoz a táskája oldalzsebében. Ahhoz, hogy az e-mailjeit a számítógépen nézze meg, és ha nincs kedve hozzá, akkor egész hétvégén ne olvasson el egyetlen üzenetet sem.

Ő maga is ódivatú volt, akár a telefon.

Automatikusan nyomta volna meg a megfelelő gombot a lenémításhoz, amikor rádöbbent, hogy sms-t kapott. Meglepte a feladó: a fia többnyire nem is próbálkozott azzal, hogy a telefonon üzenjen neki, mert pontosan tudta, hogy Margó ezt is legfeljebb naponta egyszer nézi meg. Ha valami sürgős volt, felhívta – igazán nem került erre gyakran sor –, ha viszont ráért, inkább e-mailt írt, és kivárta, amíg az anyja elolvassa az üzenetet.

Margó sietve nyitotta meg az sms-t, de utána hosszú percekig csak ült felette, és képtelen volt felfogni a tartalmát.

Anyu, meg kellett hoznom egy döntést, és ezt most egyedül kell végigcsinálnom. Ha fontos vagyok neked, tiszteletben tartod, hagysz nekem időt, és megvárod, amíg én jelentkezem.

Margó nem akart arra gondolni, vajon mi lehet az, amit Marci egyedül akar végigcsinálni.

A bejegyzés trackback címe:

https://robertkatalin.blog.hu/api/trackback/id/tr157797538

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Mottó

„Kézirat soha nem ég el”
– Mihail Bulgakov

Róbert Katalin

bemutatkozo_kep2019_eleje.jpg

Kisgyerek koromban már szerettem történeteket írni. Felnőttként pedig szövegekkel foglalkozom munka közben és pihenésként is. (Túl) sok kávét iszom, van bennem egy nehezen megzabolázható sorozatfüggő, szeretek fotózni, sportolok és két macskám állandóan belopja magát a műveimbe.

 

Kövess a facebookon is!

Friss topikok

  • RóbertKatalin: @Édua84: Hát igen, az az igazság, hogy szándékosan nagyon ismert alapra építettem, sok van benne a... (2020.07.07. 08:43) Borítótervező pályázat
  • Judit_29: @RóbertKatalin: Nem disneys, ez egy teljesen saját feldolgozás saját dalokkal (Aladdin il musical)... (2020.03.14. 20:11) Jön az Egy új élmény
  • Wiharvész Anyó: Az 5 okról és a színészfiúkról le is maradtam fb. De most pótoltam (2018.07.05. 21:12) 6 hét a világ - beharangozó
  • RóbertKatalin: @Wiharvész Anyó: Hát igen, ez most kicsit lassan született meg, de csak megírtam a végére :) És kö... (2018.06.20. 07:54) Amikor jól esik
  • RóbertKatalin: @Wiharvész Anyó: Hát igen, pörgős volt az egész három nap. (Meg az a nap is pörgős volt, amikor ez... (2018.04.27. 08:21) Három nap könyvek között
süti beállítások módosítása