... és van, aki majd ír...

Folytatódik az öt nap, öt szereplő sorozatunk. Ezúttal Vencel első megjelenését láthatjátok. Ez már egy hosszabb részlet lesz.

Megjegyzés: a szöveg nem végleges!

Vencel
2014. április 24.

Még égett a lámpa a lakásban. Vencel szokásához híven felpillantott az utcáról – megszédült, amikor hátradöntötte a fejét –, hogy megtudja, mennyire kell csendesen hazaérnie. Nem bánta, hogy ezúttal nem kell óvatoskodnia.
A szédülés gyomorforgatóból kellemessé tompult, ahogy újra a föld felé fordította a tekintetét, és elindult a kapuhoz. Az ujjai megszokástól hajtva ütötték be a számkombinációt, az olcsó égők gyér fényt csöpögtettek a ház előterébe, a kuka felől fáradt bűz köszönt. A belsőudvar félhomályba borult: két óra is elmúlt, szinte mindenki aludt már a házban, legfeljebb egy-két függönyön túlról látszott a tévé villódzása vagy egy olvasólámpa fénye.

Vencel ráérősen baktatott fel az ötödik emeltre, hallgatta az éjszaka békével megtelő neszeit: kulcszörgést egy későn záródó ajtón, a tévé most már valamivel erősebb hangját, nyitott ablakon kiszüremlő, megmosolyogtatóan hangos horkolást. Az ötödik emeleten aranysárga fénypászma vezette a résnyire kinyitott ajtóhoz. Vencel fellélegzett, hogy nem kell kutatnia a kulcsa után a táskájában. Sóhajtva zárta be maga mögött az ajtót.

Az otthonuk valaha csak egy kis szeglete lehetett egy nagy, polgári lakásnak, a mostani bejárata pedig a konyhába vezető cselédajtó volt. Még évtizedekkel ezelőtt választották le, így nem maradt belőle más, csak az az egy légtérnyi, L-alakú szoba, ami egyszerre szolgált konyha, nappali és háló gyanánt, valamint az apró vécé és a tágasabb fürdőszoba. A nappaliban kékesen vibrált a tévé, belemerevedve abba a pillanatba, amin Gábor leállította, az étkezőasztal fölé mélyen lelógó lámpa meleg fénnyel árasztotta el a helyiséget.

– Szóval megvártál? – kérdezte Vencel, miközben lerúgta a cipőjét.

– Éppen hogy. A barátaid nem dolgoznak holnap? – Gábor kivette a kezéből a kabátját, és felakasztotta. Aztán közelebb húzta magához, hogy egy hosszúra nyúló pillanatig szorosan átölelje. Vencel lehunyta a szemét, amitől a szédülés kellemesebb lett. Jó volt beledőlni a férfi karjaiba, lassan megcsókolni.

– Az biztos, hogy bemennek holnap a munkahelyükre. Ha szerencséjük van, érdemi munkát nem bíznak rájuk – nevetett fel végül, miután Gábor elengedte. Jókedvvel töltötte el, hogy itt van mellette, segített, hogy ne gondoljon arra, hogy neki is be kell másnap mennie a munkahelyére.

A férfi közben vizet töltött, Vencel pedig levetette magát törökülésben a kanapéra, egyetlen gyors pillantással felmérte a filmet, és kikapcsolta a tévét. Átvette Gábortól a poharat.

– Mesélsz?

A világ szétforgácsolódott most, hogy elhelyezkedett a melegben a kanapé ölelésében. Az áprilisi, hűvös éjszaka kijózanító hatása már a múlt ködébe veszett. Vencel hallotta ugyan Gábor kérdését, de kellett néhány másodperc, mire felfogta. A férfi addigra már elnéző mosollyal folytatta:

– Mennyit ittatok?

Vencel a fejét rázta, de ettől újra jobban szédült – mint amikor felnézett az utcán az ablakra. Egyáltalán nem akart rosszul lenni.

– Nem számoltam, Marci csak rendelte a feleseket.

– Elmondta, hogy mi van?

– Zsófi is ott volt, úgyhogy ő volt a főszereplő – sóhajtott Vencel. Szinte meglepve fedezte fel a kezében tartott vizespoharat, a mozdulattól egy keveset magára is öntött, de végül elégedetten belekortyolt. Aztán leügyeskedte a dohányzóasztalra, és őszintén remélte, hogy nem locsolt túl sokat ki belőle. Gábor pillantása mást sugallt.

– Na és mi van Zsófival?

– Csak a szokásos – sóhajtott Vencel. Ráébredt, hogy Gábor a kezét cirógatja, és boldog mosollyal szorította meg a férfi ujjait. – A főnöke egy seggfej, a főbérlője bunkó, a pasiját talán unja, talán elvan még egy kicsit vele. De azért lassan szívesen nézne új préda után.

– Természetesen. – Gábor a fejét csóválta. – Azt sem értem, minek barátkoztok vele.

– Ne légy ilyen – emelte fel Vencel az ujját. – Mellettem ült négy évig a gimnáziumban, és sohasem árulta el, hogy Nick Carter képe van beleragasztva a tolltartómba.

– Pfuj, Nick Carter? Vannak titkok, amiket örökre meg kellene őrizni – ironizált Gábor. Vencel legyintett.

– Mit tudsz te? Majdnem egy generációval idősebb vagy, nyilván az ízlésed sem fejlődött ki megfelelően.

– Nem? Akkor te mit keresel itt a lakásomban?

– Lakásunkban – javította ki Vencel egy kiadós ásítás kíséretében. – És különben is én hajtottam rád.

– Szívesen belekezdenék ebbe a vitába, de úgy látom, rád fér az alvás. Meg rám is. Holnap hosszú napom lesz. A húsvétkor elmaradt fakultációt holnap délután fogjuk bepótolni. Aztán meg fogadóóra… – Legyintett, mint aki szeretné elhessenteni a másnap feladatainak gondolatát is. – Te nyolcra mész be, ugye? Ki fogsz addig józanodni?

Vencel újra ásított, miközben igyekezett meggyőzően bólogatni. Ebben kicsit akadályozta, hogy megingott körülötte a szoba, amikor felkászálódott a kanapéról. Szerencsére Gábor ott volt a közelben, hogy megkapaszkodhasson benne. Egy pillanatig az arcán érezte a férfi lélegzetét. Gábor gyengéden csókolta meg.
Aztán az este vége kellemes, érzékeket összemosó bódultságban illant el.

Újra megszólalt az ébresztő a telefonon, besütött az ablakon a nap, és felzúgott a fürdőszobában a hajszárító. Túl sokféle támadás volt ez az érzékeinek, Vencel sóhajtva szorította a párnáját a fejére.

– Ugye tudod, hogy ezzel nem úszod meg a mai napot? – Gábor hangjában lágyság játszott. Vencel kilesett a párna mögül.

– Fáj a fejem – jelentette be panaszosan, habár igazából ez zavarta a legkevésbé ebben a napban. Gábor csak felvonta a szemöldökét.

– Szívesen emlékeztetnélek rá, hogy ezt minek köszönheted, de nem szereted, ha kioktatnak. Úgyhogy rád bízom, hogy levond a következtetéseket. Talán legközelebb nem mész el bulizni a hét közepén.

– Dehogynem.

– Dehogynem. Semmiből sem tanulsz – értett egyet a férfi. Szélesre tárta az ablakot, borzongató szellőt és autódudálást engedve be rajta. – Zárásig leszel?

– Majdnem. Ha minden igaz, este nyolckor végzek.

– Ma én is sokáig vagyok…

– Mert nyolcadik órában fakultáció lesz a tizenegyedikeseknek, és aztán bejelentkezett hozzád egy szülő is – fejezte be Vencel. – Figyelek.

– Figyelemreméltó teljesítmény, amennyire részegnek tűntél az éjjel – vont vállat Gábor.

Vencel biccentett, és végül mégis kikászálódott az ágyból. Az étkezőasztalon kijavított dolgozatok hevertek egy, Vencel számára tökéletesen értelmezhetetlen elv szerint szétválogatva. Inkább hozzájuk sem ért, mert sejtette, hogy Gábor pontosan látja a káoszban a rendszert. Helyette a konyhapulthoz lépett, és álmatag, lelassult mozdulatokkal csavarta szét a kávéfőzőt, töltötte meg vízzel az alját, kanalazta bele a kávét. Gábor a pultnak támaszkodva figyelte.

– Esetleg segíthetnél is – mormogta Vencel. Gábor nevetett. Jó volt hallani a hangját.

– Most inkább csak nézlek. De kávét én is kérek majd – tette hozzá. Vencel az égre emelte a szemét. A tűzhelyre tette a kávéfőzőt, füstillat áradt szét körülöttük, ahogy lerázta a gyufát. Mire visszafordult a pulthoz, egy pohár víz és egy fejfájás-csillapító várta. A pohár oldala gyöngyözött, az üveg zölden csillant meg az ablakon beszökő napfényben.

Vencel vetett egy hálás pillantást Gábor felé. A férfi addigra már a dolgozatokat rendezgette.

– Mennyire hamar akarsz beérni? Belefér még egy reggeli? – kérdezte tőle.

– Egy nagyon gyors – pislantott Gábor a falióra felé, és már vette is elő a tányérokat.
Mint egy személyre szabott koreográfiával megalkotott tánc, olyan volt a mozgásuk, amíg Gábor végleg eltüntetett minden papírt az asztalról, és közben megterített, Vencel a kenyeret pirította és lekvárt és vajat pakolt elő a hűtőből. A kávé kotyogva kezdett lefőni. Gábor hátulról karolta át, odahajolt a nyakához, és mélyen magába szívta az illatát. Vencel lehunyta a szemét egy pillanatra. Szembefordult a férfivel, nyomatékos erővel simult hozzá.

– Szóval nagyon sietsz?

– Ennél sokkal jobban. – Gábor halk sóhajjal szakadt ki az öleléséből. Levetette magát az asztal mellé, és kinyitotta a lekvárosüveget. Vencel felvette az ágy mellől a telefonját. Üzenetet kapott a facebookon, de eddig nem volt kedve ránézni. Most megnyitotta, miközben a tányérjára halászott egy kenyeret.
Megdermedt.

– Mi a fene…?

– Mi történt? – Gábor leeresztette a saját kenyerét, és közelebb hajolt Vencelhez és a telefonhoz.

– Ezt Marci küldte – mutatta a férfinak az üzenetet. – Meg kellett hoznom egy döntést, és ezt most egyedül kell végigcsinálnom. Ha fontos vagyok neked, tiszteletben tartod, hagysz nekem időt, és megvárod, amíg én jelentkezem.

– Még az éjjel? Az megmagyarázná, hogy miért ilyen homályos…

– Nem, ma reggel.

Gábor átvette a telefont, és újra végigfutotta az üzenetet. Vencel az asztallapon kopogott az ujjaival. Semmit sem értett.

– Tudod, hogy mit csinál?

– Halvány fogalmam sincs – felelt Vencel halkan. – És éppen ez benne az ijesztő.

A készülék halkan koppant, ahogy Gábor letette az asztalra. Vencel úgy harapott bele a kenyerébe, hogy valójában oda sem figyelt arra, amit evett. Fűrészpor szárazságúnak tűnt a pirítós. Gábor a tenyerébe támasztott állal figyelte, de a férfi ezt is csak hosszú percekkel később fogta fel.

– Oké, megcsinálom én a kávét. – Vencel nézte, ahogy Gábor felpattan, elzárja a gázt a kávéfőző alatt, és elővesz két bögrét és tejet. Megbénította valami különös, kellemetlen érzés. – Mit mondott Marci tegnap este? – kérdezte Gábor azon a hangon, amivel a megoldandó problémákra szokott reagálni. Vencel a homlokát dörzsölte.

– Azt hiszem, jószerével meg sem szólalt.

– Azt hiszed.

– Oké, nem emlékszem teljesen tisztán mindenre! – vágta rá Vencel védekezőn. Gábor felnevetett.

– Majd az iskolában megkérdezem Barbit, hogy mi ez az egész, rendben?

Vencel bólintott. Elmajszolta a kenyér végét, és közben csak fél füllel figyelt oda arra, amiről Gábor beszélt. A férfi végül észre is vehette rajta az idegességet, mert elhallgatott, és egyszerűen csak megfogta a kezét, és gyengéden megsimogatta.

– Indulnom kell. Beszélek Barbival, és felhívlak, rendben? – Vencel kényszerítette magát, hogy Gábor arcára fókuszáljon. A férfi pillantásában volt valami, ami ellazította. Lassan bólintott. – Megnyugodtál?

– Igyekszem.

– Oké. Hamarosan beszélünk – mosolygott még vissza, mielőtt felvette volna a táskáját.
Vencel bólintott, az asztalra könyökölt, és újra behívta a telefonján Marci üzenetét. Semmi értelme sem volt.