Korábban, amikor az építész vs kertész hasonlat kapcsán a tudatos tervezésről írtam, kommentekben felmerült az ihlet kérdése. Szóval beszéljünk az ihletről!
Mert az írót megszállja az ihlet, és akkor aztán nyakló nélkül ír. Legalábbis van egy ilyen elképzelés a közgondolkodásban, amely nehezen összeegyeztethető azzal, hogy az ember tervez és szerkeszt, tudatosan alkot, ívet rajzol, a történetben felbukkanó helyszínekhez alaprajzot készít, valamint külön jegyzetel, kutat, dátumokat és információkat gyűjt. Hogyan lehet ezt a két képet összeegyeztetni?
Van az a pillanat, amikor tényleg jön egy érzés. Egy gondolat, egy történet, amelynek a szavai ott lüktetnek az emberben, és egészen akaratosan erőszakolják ki azt, hogy írjon és csak írjon és írjon. Ha például mindeközben más fontos feladatokat kell ellátni, az elég kellemetlen. Hiszen az ember inog a vágy és a kötelesség között, leülne a gép mellé, de akkor lelkiismeret-furdalása van, vagy elnyomja magában az írhatnékot, akkor pedig bosszantja az, amit helyette tesz.
Viszont az ihlet meg a történet, ami mindenáron meg akar születni, nagyon kellemes dolog, ha az embernek van rá ideje. Ha úgyis minden klappol, és nincs semmi más dolog, akkor a legjobb érzés leülni egy kényelmes székbe vagy fotelbe ölemben a laptoppal, és hagyni, hogy a szöveg a képernyőn teremjen. Teljes fegyverzetben. Persze, kell majd később piszkálgatni meg igazgatni, hogy még csinosabb legyen, de mégis, ilyenkor jobbára minden kerek benne.
Hogy hogyan viszonyul ez a tervezéshez? Úgy, hogy igazán szerencsés esetben az embernek van egy alapvető terve, vázlattal, jegyzettel, alaprajzzal, mindennel ami csak kellhet. És azok a jelenetek, amelyeket ebbe a történetbe bele akar írni, „megszállják”. Tehát ír, mint az őrült, hajtja az ihlet, maguktól születnek a mondatai, és közben tartja magát a vázlathoz, pontosan illeszti bele a műbe a korábban összegyűjtött információkat, és minden szép és jó.
Néha persze hiba csúszik a számításainkba. Például az ember írja a megtervezett történetét, de az ihlet hevében egy szereplő egyáltalán nem úgy akar viselkedni, mint ahogy tervezte. Vagy valaki, aki mellékszerepet kapott volna csak a történetben, előlép nézőpont-karakterré, és hirtelen akar magának egy teljesen jelenetet vagy fejezetet, ami róla szól. Mit tehet az ártatlan író? Enged. Az ihletnek mindig engedni kell, legfeljebb később szépen kihúzzuk, kikalapáljuk a dolgot. De lebeszélni az ihletet nem érdemes.
Másrészt meg sokszor igaza van. Ha a szereplő önálló életre kell, és nem úgy viselkedik, ahogy terveztem, annak oka lehet. Akkor valamit nem vettem számításba, de a jelleme a figurának működik. Szóval érdemes alaposan végiggondolni, hogy miért alakulhatott ez így. Ha pedig valaki nagyobb szerepet akar magának, mint én eredetileg gondoltam, akkor meg kell őt is hallgatni. A végén még mindig a szerkesztés áldozatául eshet.
Ez hát az ihlet és az építész-tervezés kombinációja. Jó élmény. Megszállottan írni tényleg a legjobb dolgok közé tartozik. Csak legyen hozzá szabadidő. És már ömlenek is a regények!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
