Kemese Fanni blogjából indult ki ez a vándortéma, amelynek kérdése az, hogy inkább alaposan tervezgetve ír az ember (mint egy építész), vagy csak belekezd, elveti a magot, és maga is érdeklődve figyeli, hogy mi nő ki belőle (mint egy kertész). Az „és a kertépítők hova álljanak?” jeligére én is beszállok a gondolatmenetbe.
Miután rögzítettük a két szigorúan meghatározott végpontot, tegyük hozzá még ezt is, Fanni blogjából idézve: „ritka, hogy valaki szélsőségesen csak Építész vagy Kertész legyen, a legtöbb író a kettő valamilyen arányú kombinációja” – így próbálom megválaszolni a kérdést. Ki vagyok én?
Kilencven százalékban építész vagyok. Minden regényemhez létrehozok egy vázlat nevű fájlt. Sokféle dolog lehet benne: teljes cselekmény részletesen, a szereplőkről mindenféle információk, életrajzi adatok, életkorok ebben vagy abban a pillanatban, soha fel nem használt (vagy csak egy mondatban megemlített) háttér információk, no és persze fejezetekre, egységekre lebontva az, hogy mi is fog történni az adott ponton. A vázlat-fájlban ott a történet íve, melyik fejezetben hova jutunk el, mikor minek kell megtörténnie, hol helyezek el akár apróbb nyomokat.
És ehhez jön a finomhangolás. A vázlat-fájl nincs kőbe vésve, természetesen. Volt már olyan, főleg fanficek esetében, hogy kiderült, kell valahova még egy fejezet – vagy fordítva, egy egység nem tesz ki két részt, rövidebb, mint képzeltem. Foggal-körömmel semmihez sem ragaszkodtam, persze. A szereplőknek van karaktere, és néha győz az író felett az önálló személyiségük. Engedek nekik, aztán legfeljebb kikapálgatom, amit önkényesen belepakoltak a regényembe.
Érdekes, de nálam a novella az, ami kevésbé szigorúan tervezett műfaj. Bizonyára azért, mert rövidebb, hamarabb elkészül, talán ezért nem építem meg annyira pontosan a szerkezetét. Ugyanakkor a dramaturgiai ív éppen olyan fontos ebben a velős műfajban – ha nem még fontosabb –, mint a regényben. Itt nincs keret arra, hogy kitérőt tegyünk vagy cifrázzunk. A novellának erős kézzel szerkesztettnek kell lennie.
Mégis nem egyszer történt meg, hogy elkezdtem egy rövidebb sztorit, mert az alapszituáció, egy gondolat vagy kép kikívánkozott, és sokszor még kulcsfontosságú kérdésekre sem tudtam a választ az írás elején. Aztán persze megálltam, és addig nem haladtam, amíg ki nem derült. Amíg ki nem kristályosodott, hogy ebben a kertben itt most mi fog nőni. Hogy aztán erre a szerkezetre pakolhassam a többit.
Az íráshoz nyilván kell néminemű lazaság. És ha az ember megtanulta a kereteket használni, elkezdhet ki is lépni belőlük. De a keretek kellenek, hogy ne folyjon szét az egész, és arról meséljek, amiről mesélni terveztem (vagy kezdjek másik mesét, arról a másik dologról). Így építek én házat és locsolgatom rajta a stukkókat. Eléggé megtervezetten.
Ezek a bejegyzések születtek még a témában:
Kemese Fanni témaindítása
Bartos Zsuzsa: Kertészek és Építészek – interjúk Könyvmolyképző Kiadó-s szerzőkkel
Buglyó Gergely: Kertészek az építészek ellen
Moskát Anita: Írói kertészkedés és tervezés
On Sai: Mert azok a gyanús írók mindig csak locsolgatnak
Rácz-Stefán Tibor: Kertészként alkotok, Építészként is kellene
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.