... és van, aki majd ír...

Korábban írtam már a „sötét” fanfices múltamról, azaz arról, hogy a középiskolás novellák és kisregények(nek tekintett 30 oldalas művek) után egyetemista koromban Harry Potter fanfictionökkel tértem vissza az íráshoz, fejlesztettem saját magamat, szereztem sok-sok szuper olvasónak köszönhetően önbizalmat, és tanultam meg először végigvezetni egy tényleg regényhosszúságú történetet.

A fanfictionnek és a fanfices múltnak elég vegyes a megítélése a kezdő írók között is. Van, aki elismeri, hogy lehet tanulni belőle valamit, másoknak nagyon idegen a dolog, még olyan is van, aki inkább érzi lopásnak, mint önálló alkotásnak. De az az igazság, hogy az elmúlt időszakban különböző íróiskolai kurzusok feladatainak kidolgozása, illetve a hallgatók megoldásának értékelése közben rájöttem, hogy van valami, amit én kifejezetten a fanficeknek köszönhetően sajátítottam el.

Ez pedig egy történet más struktúrába helyezése. A fanficek esetében ezt AU-nak hívják, és mindenféle verziók léteznek belőle. Például A Pál utcai fiúkból lehet írni modern!AU-t, ha áthelyezed a történetet napjainkba (általában valahogy a szereplők életkora is az érettségi környékére, ha nem mindjárt az egyetemre szokott kerülni ilyenkor), de akár vérfarkas!AU-t is csinálhatsz belőle, ha nagyon merész vagy. Vagy az Útvesztőből coffeeshop!AU-t, amikor beteszel mindenkit egy kávézóba.

Mitől lesz ez érdekes?

Attól, hogy amikor kidolgozza a (kellően alapos) fanficíró ezeket az alternatív világokat, akkor nem egyszerűen csak más környezetbe zavarja a szereplőket, hanem ugyanazokat a viszonyokat, sőt, akár ugyanolyan konfliktusokat keres. Ez pedig egy gondolkodásbeli kreativitást igényel.

Amikor a napjainkba helyezed a vörösingesek és a Pál utcaiak összecsapását, végig kell gondolnod, hogy most minek feleltethetők meg az egyes elemek. Milyen lehet ma egy területharc? Mit jelentett abban a korban a gimnázium és a reáliskola, és minek feleltethetők ezek meg ma? Milyen típusú „szívatást” jelent valakit megfürdetni a Füvészkertben, és hogyan lehet ezt hitelesen megjeleníteni mai körülmények között?

Amikor áthelyezed az Útvesztő világát vagy viszonyait egy kávézóba, végig kell gondolnod, hogy az eredeti regényben betöltött szerepek hogyan tudnának egy kávézóban megjelenni, az eredeti regény helyszínét hogyan lehet átalakítani úgy, hogy meglegyen benne a labirintusjelleg, de ugyanakkor egy kávézó legyen. És akár azt is, hogy az eredeti regény problémái, konfliktusai hogyan jelenhetnek meg egy kávézóban.

Mindez egy gondolkodásbeli rugalmasságot alakít ki. Megtanítja, hogy nem az a fontos, hogy továbbra is grundnak nevezzük az adott földterületet, sőt, talán az sem fontos, hogy az egy üres telek legyen – hanem hogy átgondoljuk, mit jelentett az eredeti történet világában a grund, és mi lehet az, ami az új történetünk világában ugyanezt jelenti.

Persze, felmerülhet a kérdés, miért is jó ez annak, aki írni akar. Elvégre ő kitalál egy világot, abban minden azt jelenti, amit jelent, és ennyi.

Egy kurzuson még előfordulhat, hogy mondjuk a szerző ír egy népmesét, és azt át kell kortárs mesévé alakítania, és akkor eltöprenghet azon, hogy a népmesében tipikus „szegény asszony legkisebb fia” mit jelent és milyen módon lehet ugyanezt a szerepet egy kortárs mesében is megmutatni. Vagy történhet olyan, hogy írnia kell egy jelenetet adott zsánerben (mondjuk sci-fi), és át kell helyeznie egy másik zsánerbe (mondjuk realista krimi), és akkor eltöprenghet azon, hogy a jelenetben szerepet kapó helyszínek, eszközök, viszonyok hogyan változnak meg.

De mindez csak gyakorlat.

Igaz, én abban hiszek, hogy minden egyes gyakorlat hasznos. Egyszerűen hiszem azt, hogy néha nem megjelenésre kell írni, hanem játékból. Néha a saját történetünket is ki kell forgatni gyakorlásként.

És akkor most már talán haladunk afelé, hogy miért is jó az írónak, ha elsajátítja a rugalmas gondolkodást. A regény tervezése során egy-egy gondolatkísérlet segíthet abban, hogy jobban elmélyítse a karaktereket, vagy alaposabban megvizsgálja a konfliktust. Minden olyan játék, ahol másik karakter nézőpontjából is végigvesszük a tervezett történetünket, vagy ha átgondoljuk, mi változna meg, ha más alapokat teremtenénk, izgalmas lehet. Még az is elképzelhető, hogy valamennyit megtartunk az így kigondolt ötletekből, és ettől különlegesebb, egyedibb lesz a regényünk.

De van még egy helyzet: ha szerkesztés közben vagy előtt át kell írni a regényt. Sajnos van olyan, hogy a legjobb aktuális képességgel megírt regényben van egy logikai hiba, olyan dramaturgiai gond, ami miatt komolyabban át kell variálni. A rugalmas gondolkodás ilyenkor nagyon hasznos, mert segít abban, hogy más keretek közé helyezzük a történetet, megtartva azokat az elemeket, amik jól működtek (vagy nekünk fontosak), de megváltoztatva azt, amin variálni kell.

Minél inkább úgy tekintesz a saját művedre, mint egy rugalmasan alakítható, variálható anyagra – aminek persze a fő üzenete fix, hiszen te ezt szeretnéd átadni –, annál könnyebben húzol, írsz át, javítasz. Akár a kézirat leadása előtt, akár a szerkesztés során.

A 6 hét a világ esetében a kézirat leadása előtt szétszedtem és teljesen újraírtam az utolsó fejezetet és az epilógust, mert rájöttem, hogy nem elég jó a dramaturgiai ív. Aztán pedig a szerkesztésnél még egy konfliktust mélyítettünk tovább, ahol szintén szükség volt arra, hogy az eredetileg „késznek” nyilvánított szövegemhez rugalmasan hozzányúljak.

Persze, ez a rugalmasság már akkor jól jött, amikor a Szívből, színből, igazánt szerkesztettük, mert az eredetileg hibás nézőpontkezelésem miatt (korlátozott E/3-ban ugráltam a nézőpontok között) a jelenetek nagyon nagy részét meg kellett variálnom.

De a Keresd az igazit! esetében a szerkesztés előtt végigbeszéltük Kozma Rékával a sorozat végkimenetelét, feltett még pár kérdést, amiknek a megválaszolása után alakítottam a terveimen, és emiatt néhány világszintű konfliktust teljesen át kellett variálnom szerkesztés közben. Mivel volt egy rutinom abban, hogy a „kész” szövegeket forgassam, alakítsam, variáljam, ez nem okozott gondot. Tudtam, hogy mik azok az elemek, amiket mindenképpen megtartok, csak éppen most majd másképp mutatom meg őket, és menet közben javítottam.

Nem állítom azt, hogy a rugalmas gondolkodást csak az tudja elsajátítani, aki fanficeket ír. (Sőt, ha valaki nem ír AU történetet, fanficíróként sem biztos, hogy kialakította.) De nekem személy szerint nagyon sokat segített ez az írós múlt és rutin abban, hogy a szövegeimhez merészen hozzányúljak. Nem arról van szó, hogy elengedném azt, ami nekem fontos, vagy hogy a történeteimet teljesen hozzáigazítanám egy kiadói elváráshoz – arról van szó, hogy meg tudom őrizni azt, ami nekem fontos, és közben, ha valaki rávilágít egy problémára, vagy én magam felfedezek egy hiányosságot, alakítani tudok a szövegen.

Szóval Piton és Draco, Thomas és Newt, Boka és Nemecsek – köszi nektek. Sokat tanultam a történeteitek gyurmázásából.

(Ha kíváncsi vagy, szerkesztőként mit javaslok, mire érdemes figyelni a fanficről saját világra váltásnál, nézd meg ezt a cikket. Itt arról írtam, milyen nehézségekkel kell szembenézni, ha online publikálás után kiadóhoz szeretne valaki kerülni. Ha pedig szívesen jönnél kurzusokra, ahol gyakorlati feladatokkal fejlesztheted a rugalmasságodat, itt vannak infók, a dramaturgia kurzusnak éppen május 20. a jelentkezési határideje.)