... és van, aki majd ír...

Róbert Katalin blogja

Olvass bele: Ami a szemnek láthatatlan 1

Ősszel megjelenik az új regényem, melynek (munka)címe Ami a szemnek láthatatlan. Két részletet hozok a regényből, hogy a hangulatát megismerve még könnyebb legyen borítót tervezni hozzá. Vagy egyszerűen csak várni. Íme az első:

1. fejezet
Róka

roka_kep.jpgRóka előre-hátra görgette a tollat az asztalon. A műanyagrecék pattogva kopogtak a falapon, a hang láthatóan idegesítette az ablak melletti íróasztalnál szöszmötölő titkárnőt.

Amikor Kerényi, az osztályfőnök berángatta őt az irodába, a szemben lévő asztalhoz tessékelték. Róka meglátta rajta a papírt meg a tollakat, és egy pillanatra azt hitte, valami oltári gáz, írásbeli büntetőfeladatot fog kapni. Az igazgató azonban egyetlen szó nélkül elhúzott a szobájába, és kettesben hagyta őt a titkárnőjével.

Egyedül maradt. Persze, nem szó szerint, hiszen a nyanya ott ült vele szemben, még ha a monitor nagyrészt ki is takarta a fejét. Róka mégis úgy érezte, mintha kilométerekre lenne tőle, ahogy általában kilométerekre volt mindenki mástól is az iskolában, főleg az osztálytársaitól. Nem mintha egyikük is érdekelte volna.

Itt ragadt, az igazgató titkárnőjének a nyakán a hetedik óra végéig, és még utána is, amíg arra vártak, hogy anyu megérkezzen. A titkárnő néha rásandított, mint aki ellenőrzi, hogy még nem párolgott-e el, Róka meg végül fogta az egyik tollat, és pörgetni kezdte az asztalon.

A nyanya közben összevissza kattintgatott az egérrel, kedvetlenül sóhajtozott, és fintorogva pislogott félpercenként az órájára. Néha az ajtóra is nézett, mintha anyu csupán a tekintete erejétől ideérne.

A toll végigkaristolta az asztalt.

Rókát is rohadtul idegesítette a hangja, de bevállalta, mert annál, hogy halálra unja magát, mialatt itt váratják, még a titkárnőt is jobb volt tesztelni, hogy mikor üvölt már rá. Legalább akkor valaki észrevenné. Az öreglánynak egyelőre csak vörösödött a nyaka a visszafojtott haragtól, meg nagyokat nyelt. Nyilván ciki lett volna egy amúgy is büntetésre váró diákkal kiabálni, főleg egy ilyen elit helyen. Lehet, hogy Róka nem több egy idegesítő kilencedikesnél, de mégsem ordíthatja le a fejét csupán azért, mert játszik a tollal.

A nő az ablakhoz lépett, hogy birizgálja a függönyt. Tipikus pótcselekvés. Találkozott a tekintetük, Róka mozdulatlanná dermedt, mintha megrémülne a felnőttől, aztán megpörgette a tollat az asztalon. Röhögnie kellett azon, ahogy a nő összerezzent a hangtól. A titkárnő végre mély lélegzetet vett, hogy kiossza – de gyors kopogás után kivágódott az ajtó.

Anyu haja ziláltnak látszott, a kabátja a karján fityegett, fél kézzel a táskájában turkált, talán a kocsikulcsot tette el.

– Elnézést… – Levegő után kapkodott. Róka látta az arcán az aggodalmat. Összeszorult tőle a gyomra.

– Kelemenné, örülök, hogy ideért. – Hülye, hamis mosoly ragyogott a nyanya képén, pedig valószínűleg tényleg örülhetett annak, hogy megszabadul Rókától.

Anyu meg nem javította ki a megszólítást, csak két kis vörös folt telepedett az arcára, amiből Róka tudta, hogy ideges lett. Meg abból is látszott, hogy alig foglalkozott a nyanyával, helyette Rókához lépett közelebb.

– Regi, jól vagy? Minden rendben?

– Az igazgató úr már várja önöket – tüsténkedett a titkárnő, de anyu még mindig Rókát figyelte, ahogy felkászálódott a székből. Csak akkor lélegzett fel, amikor megállapította, hogy hiánytalanul megvan minden végtagja. – Csatlakozz az édesanyádhoz – mordult a nyanya Rókára, amikor anyu bekopogott az igazgató ajtaján.

Ami ezután következett, azt Róka pont leszarta.

Anyu meg az igazgató előadták a szokásos szólamokat. Bariton: „iskolánk nem tűri a rongálást, nem is a kár a lényeg, hanem az eszme, a pusztítás veszélye, mert ha valaki tönkreteszi a környezetét, akkor a lelkével van baj, ráadásul egy kislány, akinek külön adnia kellene a szépségre, szégyen, szégyen, szégyen”. Szégyen. Alt: „nem értem, miért tette, a Regina régen nem volt ilyen, ez egy nehéz időszak, igen, a költözés, igen, válófélben, persze, ez nem magyarázat, sajnálom, sajnálom, sajnálom”. Sajnálom.

Róka közben a tornacipője orrát fixírozta, amit fekete alkoholos filccel dekorált ki vasárnap éjjel. Talált rajta egy részt, ahol javítani kellett volna a mintát. Ez legalább elterelte a figyelmét arról a hányadék szőnyegről, amit a szoba közepére tett az igazgató, akinek volt vagy három diplomája, de az ezer százalék, hogy a lakberendezéshez nem értett.

Róka éppen azon kezdett gondolkozni, hogy ha valaki egy menő budapesti gimiben igazgató, és megteheti, hogy a ronda linóleumot eltakarja egy normálisan kinéző szőnyeggel, hogy képes ennyire bénán választani, és éppen ilyen szőnyeget venni? Már ha ő vette, és nem a nyanya a titkárságról. De ekkor anyu felállt, mert úgy tűnt, végeztek a show-műsorral. Róka kicsit örült, amiért senki sem várta el tőle, hogy bocsánatot kérjen. Vagy megígérje, hogy nem tesz többet ilyet.

Egyik se lett volna őszinte.

 

 

Anyu keze remegett. Róka alapjáraton nem tűrte, hogy bárki is megérintse, de most valahogy olyan szar volt minden, hogy nem kezdett tiltakozni, amikor megfogta a könyökét. Anyu érintése forró és izzadtságtól kicsit nedves volt, a hangja meg túl magas, zavarta Rókát. Pedig mindaz, amiről magyarázott neki, egészen kicsit sem izgatta, mert mi van, ha megint kirúgják egy iskolából? Van még éppen elég az országban. Szinte sok is.

De amikor végre kiértek ebből a hülye, ódon és labirintusra emlékeztető épületből, majd anyunak sikerült felidéznie, hogy hova imádkozta be rohantában az autót – ezeken a szerencsétlen, szűk budai utcákon alig talált persze parkolóhelyet –, és beültek, anyu nem indított, csak a tenyerébe temette az arcát, a válla megereszkedett. Róka meg a kocsiajtó műanyag borításán kopácsolt a körmével, aztán meg a nyakát vakargatta, és fogalma sem volt, most mit tegyen.

– Bocsánat.

Anyu nem felelt. Persze Róka nem is azért kért bocsánatot, mert összefirkált egy padot – magasról tett rá, hogy az iskola szerint jobban néz ki egy üres zöld pad, mint egy kidekorált –, hanem mert… Mert anyu olyan kínosan érezte magát.

És Róka nem úgy tervezte, hogy elszúrja anyu napját is, egyszerűen csak elege lett bioszon – vagyis a lyukasórán, mert a biosz elmaradt, és a fiúk többsége kiment focizni, vagy ki tudja, merre, a lányok egy része meg maradt a teremben, és egyikük telefonján kezdtek zenét hallgatni.

Róka is hallotta a zenét, meg a viccesnek szánt megjegyzéseket is, és hirtelen nagyon utálta, hogy olyan baromi látványosan akarnak boldogok lenni. Tök bénán dudorászták a dalokat, egymás szavába vágva beszéltek, és marhára idegesítőek voltak. Nyilván azt gondolták, hogy Róka nem is hallja az egészet, mert a fülében volt a füles, mint mindig. Vagy semmit sem gondoltak, eszükbe se jutott, hogy az új lány is ott van.

Egy darabig eljátszott a gondolattal, hogy odamegy és rájuk szól, hogy húzzanak már le ők is az udvarra, hadd legyen egy kis nyugta tőlük. Nem kell mindenkinek az orra alá dörgölniük, hogy annyira jó barátnők, hogy ők még tanítás után is együtt mennek mindenfelé, és tökhangosan kibeszélni előtte a programokat.

De rohadtul nem akarta néhány röhécselő csajnak ezt elmagyarázni, még a végén azt hinnék, hogy féltékeny, és igazából közéjük szeretne tartozni.

Szóval nem ment oda, csak gyakorolta rajtuk a gyilkos pillantás 2.5-öt – mondjuk nem volt sok értelme úgy, hogy egyikük se vette észre.

Akkor halászta ki a filcet a táskája aljából, hogy valami elterelje a figyelmét. Nyilván tudta, hogy a tanárok nem lesznek odáig – már az első ceruzarajznál úgy kiverték a balhét, mintha telegraffitizte volna a falakat –, de szüksége volt valamire, ami segít kizárni a többieket a terem elején, ahogy néha összenevetnek meg önfeledten kornyikálnak az idióta popszámokra.

Ezért kezdett el rajzolni. De ezt mégsem mondhatta, amikor Kerényi nekiszegezte a kérdést, hogy „ez meg mi?”, és „mit gondolsz, mégis ki fogja letakarítani?”. Kerényi úgy szorította a karját, amikor az igazgatói irodába ráncigálta, mintha minimum összetörte volna a padot, nem csak két harcoló orkot rajzol fel az asztallapra.

Most meg anyu totál befeszült az egésztől, és Róka kicsit bizonytalankodott, hogy elmagyarázza-e, milyen szar neki itt, mennyire utálja az egész iskolát, és hogy ő az új lány, de végül befogta, mert anyut attól még idegesebb lenne. Szóval helyette a vállára tette a kezét. Nagyon óvatosan.

– Nincs semmi baj, kicsim – suttogta válaszul anyu, és persze minden baj volt, egy rohadt nagy baj volt az egész élet, és Róka ezt pontosan tudta. – Csak nehéz napom volt, és nem akarom, hogy még neked is gondjaid legyenek.

– Nekem pont nincsenek gondjaim.

Az igazgatónak voltak gondjai, aki nem bírta az egyéniséget a tanteremben. Meg a Kerényinek, aki csinálta a balhét. Mindenki odavolt a tanárnőért, mert olyan fiatalnak nézett ki, mintha a nővérük lenne, nem is egy nyamvadt tanár, és állandóan ott cukiskodott nekik. Az összes srác odavolt a miniszoknyáitól és a kibontott, fekete hajától. Rókának okádnia kellett tőle.

Főleg azután, hogy kiderült, Kerényi csak az órán meg a szünetekben beszél úgy velük, mint valami idősebb barátnő, aztán feleltetésnél tiszta rohadék, a pad összefirkálása után meg egyenesen fúriává változott. Mint a vélák, akikre mindenki ráizgul, aztán ha dühbe gurulnak, ocsmány szörnyetegnek néznek ki. Róka kicsit örült neki, hogy ő immunis rá, mint Harry Potter. Annál kevesebbet szív az ilyen átváltozások miatt.

– Menjünk haza.

Anyu felnézett rá. Vörös volt a szeme, de száraz, és Róka tehetett úgy, mintha nem történt volna semmi. Megvakarta a nyakát.

A kocsi kicsit nehezen indult – elég öreg volt, nagyapától kapták, azt mondta, az úgysem lenne biztonságos, ha az ő korában még vezetne. Rókát már az is meglepte, hogy egyáltalán működik, de anyu jól elboldogult vele. Mint mindennel.

 

 

Másnap Kerényi a második szünetben jött be a terembe. Onnan lehetett tudni, ha megérkezett, hogy hirtelen elcsendesedett az osztály, aztán meg a fiúk a terem első felében kezdtek tömörülni, és próbáltak rohadtul okos kérdésekkel és kijelentésekkel előállni. Róka nem nézett fel a füzetből, amire év elején még azt írta, hogy „matematika”. Mostanra már felfedezte, hogy a négyzetháló állatira alkalmas nonfiguratív geometrikus ábrák tervezésére. Sokkal alkalmasabb, mint matekpéldák megoldására.

De kiderült, hogy Kerényi persze már megint őt akarja.

– Regina!

Róka tovább satírozta a körszeletet a füzetben. Minden izma megfeszült, amikor meglátta, hogy a tanár a padjára támaszkodik. Finom, hosszúkás keze volt, pirosra lakkozott körmökkel. A srácok néha arról beszéltek, hogy milyen lenne, ha ezzel verné ki nekik. Róka az osztályban sohasem hallgatott zenét a telefonján, de mindig viselte a fülest, hogy azt higgyék, beszélhetnek mellette – csak ezért hallotta meg. Különben sosem hallgatózott szándékosan, nem is érdekelték a témáik.

Hiába számított rá, mégis morogni és üvölteni tudott volna, amikor Kerényi megérintette. Úgy megugrott, hogy a nő is hátrahőkölt tőle.

– Bocsi. Nem akartam rád hozni a frászt. – Kerényi mosolygott és lazán beszélt, mintha az osztálytársuk lenne. Róka bedobta neki a gyilkos pillantás 2.5-öt, de Kerényi nem hagyta magát eltántorítani. – Szeretném, ha velem jönnél.

Mindenki sugdolózni kezdett körülötte. Tegnap Kerényi sziszegett és parancsolt. Most megint bájolgott, meg a karjára tette a kezét, és Rókának nem volt ereje lerázni magáról, csak követte, mintha valami hülye mágnes vonzaná. A telefonja az asztalán maradt, meg a rajz is, és Róka védtelennek érezte magát nélkülük.

A másodikra mentek, Kerényi hallgatott, az érintése gyengéd, de mégis zavaróan határozott volt a karján. Róka felvonta a szemöldökét, amikor megérkeztek a tizenegyedik c-sek ajtaja elé. Kerényi csak rápillantott az első fiúra, és az már elé is penderült, hogy kicsit túlságosan is zavart hangon, izgatottan kérdezze, miben segíthet a tanárnőnek. Kerényi mosolygott.

– Kihívnád nekem a Matyit, kérlek?

De a fiú csak bekiabált a küszöbről:

– Kisherceg! Téged keresnek!

Aztán meg közelebb lépett Kerényihez, szinte már pofátlanul közel, és valamilyen házi dolgozatról kezdett magyarázni neki, amit még a határidő előtt szeretne leadni. Róka rohadtul unta magát mellettük, mint egy szerencsétlen idióta, aki hívatlanul odatévedt egy randira. De Kerényi azonnal otthagyta a fiút, amint kilépett a terem ajtaján ez a Kisherceg Matyi. Szőke volt, és állati magasnak tűnt. Vékonycsontú, de valamit biztos sportolt is, mert a karja egész izmosnak látszott. És tényleg ilyen rohadtul uralkodói tekintettel mérte őket végig, mint valami herceg.

Kerényi most már legalább őt fogdosta, nem Rókát, miközben arrébb húzta a folyosón. Róka különösebb lelkesedés nélkül követte, aztán meg valódi érdeklődés nélkül hallgatta, ahogy Kerényi matematika jegyekről, korrepetálásról, Kisherceg Matyi okosságáról és türelméről, meg a közösségi munkáról hadovál.

Persze, baromira nem felejtette el, mert anyu is adott egy kis ismétlést az igazgató kirohanásából este, szóval eljutott még Róka agyáig is, hogy ha nem javít néhány tárgyból, akkor évvégén kalap-kabát.

Egy pillanatig azt gondolta, még örülne is neki. Úgyis rohadtul elege volt belőlük.

Bár máshol se lett volna jobb. Különösen nem apunál.

A szőke lassan, méricskélőn nézegette egy darabig. Róka legszívesebben rávicsorgott volna, de végül maradt a gyilkos pillantás 2.5-nél, ami jelen helyzetben működhetett, vagy a Kisherceg Matyi unta meg éppen a mustrálását, mindenesetre visszafordult Kerényihez, és bólintott. De olyan baromira királyi mozdulattal, mintha ő tenne szívességet mindkettejüknek, és ez az egész kötelező, közösségizős baromság rá nem is vonatkozna.

Aztán sarkon fordult, és otthagyta őket. Rá se nézett többet Kerényire, ami valahogy egy kicsike elégedettséggel töltötte el Rókát. Szóval akadnak olyan fiúk is, akiknek nem jönnek be a vélák. Jó tudni.

 

Tetszett? Olvasd el a második fejezetet is ;)

A bejegyzés trackback címe:

https://robertkatalin.blog.hu/api/trackback/id/tr1712541125

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Mottó

„Kézirat soha nem ég el”
– Mihail Bulgakov

Róbert Katalin

bemutatkozo_kep2019_eleje.jpg

Kisgyerek koromban már szerettem történeteket írni. Felnőttként pedig szövegekkel foglalkozom munka közben és pihenésként is. (Túl) sok kávét iszom, van bennem egy nehezen megzabolázható sorozatfüggő, szeretek fotózni, sportolok és két macskám állandóan belopja magát a műveimbe.

 

Kövess a facebookon is!

Friss topikok

  • RóbertKatalin: @Édua84: Hát igen, az az igazság, hogy szándékosan nagyon ismert alapra építettem, sok van benne a... (2020.07.07. 08:43) Borítótervező pályázat
  • Judit_29: @RóbertKatalin: Nem disneys, ez egy teljesen saját feldolgozás saját dalokkal (Aladdin il musical)... (2020.03.14. 20:11) Jön az Egy új élmény
  • Wiharvész Anyó: Az 5 okról és a színészfiúkról le is maradtam fb. De most pótoltam (2018.07.05. 21:12) 6 hét a világ - beharangozó
  • RóbertKatalin: @Wiharvész Anyó: Hát igen, ez most kicsit lassan született meg, de csak megírtam a végére :) És kö... (2018.06.20. 07:54) Amikor jól esik
  • RóbertKatalin: @Wiharvész Anyó: Hát igen, pörgős volt az egész három nap. (Meg az a nap is pörgős volt, amikor ez... (2018.04.27. 08:21) Három nap könyvek között
süti beállítások módosítása