... és van, aki majd ír...

Róbert Katalin blogja

Olvass bele: Ami a szemnek láthatatlan 2

Ősszel megjelenik az új regényem, melynek (munka)címe Ami a szemnek láthatatlan. Két részletet hozok a regényből, hogy a hangulatát megismerve még könnyebb legyen borítót tervezni hozzá. Vagy egyszerűen csak várni. Íme a második:

2. fejezet
Kisherceg

kisherceg_kep2.jpgHalk kattanással kialudt a folyosón a villany, félhomályba borult az ajtók közötti szűk tér, szürkére sötétedtek a fehérre meszelt falak. Kisherceg még egyszer ellenőrizte az óráját. Hátra volt még tíz perc, úgyhogy mélyet sóhajtott, fél lábát felhúzva nekidőlt a falnak, és azzal szórakoztatta magát, hogy ellenőrizte, ki tudja-e silabizálni a legtávolabbi ajtón a névtáblát. Sikerült. És egyébként is ismert már minden nevet Rozannáék emeletén.

Egyszer túl korán érkezett. Kisherceg akkoriban úgy képzelte, korábban jönni egy találkozóra a tisztelet jele. Azt mutatja vele, hogy már annyira vágyott a másik társaságára, hogy nem győzött várni. Rozitól megtudta, hogy téved.

– Még nem vagyok kész – mondta akkor a lány, amint ajtót nyitott neki. Az arca kipirult, Kisherceg nem volt biztos benne, hogy a zavartól vagy inkább a szégyentől, mert így kell mutatkoznia, készületlenül, de a hangjából kiérződött a felháborodás. Pedig Kishercegnek úgy tűnt, hogy kész van; éppen olyan szépnek látszott, mint máskor, legfeljebb a haja nem volt tökéletesen egyenes. A hullámok még valahogy lágyabbá is tették a vonásait.

De nem volt lehetősége elidőzni rajtuk, mert Rozi legörbülő szájjal visszasietett a szobájába, olyan finoman húzta be maga mögött az ajtót, mintha hercegnő lenne, és otthagyta Kisherceget a nappaliban vergődni.

A lány anyukája, akivel legalább már beszélgetett néha azelőtt, nem ért még haza a munkából, az apukája meg egy újsággal üldögélt a fotelben, kicsit lejjebb húzta a szemüvegét az orrnyergén, és a keret fölött pislogott rá a fiúra.

– Lányok… Sose készülnek el…

– Én jöttem túl korán – motyogta Kisherceg, és lángolt az arca a zavartól. Rozi apja hosszan méregette, egyre nehezebb volt nyugodtan, kihúzott derékkal állni a tekintete előtt.

– Ülj addig le – intett végül a férfi a kanapé felé. Kisherceg leült, szinte szertartásos lassúsággal és óvatossággal. Alig mert nekidőlni a díszpárnáknak.

Közben pedig nem tudta kiverni a fejéből azt, ahogy Rozi néhány nappal ezelőtt hanyagul végighevert ugyanitt, lábait a karfára dobta, feje alá gyűrte az egyik párnát, aztán kuncogva magyarázta, hogy a nagymamája hímezte, és az anyja most rászólna. Kisherceg ennyiből nem tudta eldönteni, hogy a család fogalmai szerint mi lehet a rendeltetésszerű használata egy díszpárnának. Talán csak annyi, hogy gyönyörködjenek benne?

– Nézel Forma–1-et? – kérdezte Rozi apja. Kisherceg egy pillanatig tétovázott, aztán győzött a józan ész, és megrázta a fejét.

– Sajnos nem – tette hozzá, utána meg legszívesebben fejbe vágta volna magát, mert ez úgy hangzott, mintha valaki megtiltaná neki, hogy Forma–1-et nézzen. Vagy nem lenne otthon tévé, internet, akármi, amin követhetné. – Úgy értem…

– Nagy kár. – Rozi apja újra maga elé emelte az újságot, és Kishercegnek volt egy olyan érzése, hogy elvesztett egy csatát. Anélkül, hogy észrevette volna, hogy belekeveredett.

Ha arra a kínos várakozásra gondolt, még most is érezte az akkori zavart, pedig már hónapok teltek el. Így hát azóta inkább a folyosón álldogált, ha korábban érkezett, és ügyelt arra, hogy pontosan időben csöngessen. Azaz pontosan fél perccel a megbeszélt időpont után.

Rozi arca ragyogott, amikor ajtót nyitott neki. Kishercegnek szokás szerint kellett néhány másodperc, amíg csak bámulhatta a lányt. Ő igazán nem értett hozzá, hogy tényleg van-e rajta smink, és attól tűnik-e ennyire bársonyosnak a bőre – de ha Rozi mondta, készséggel elhitte –, csak abban volt biztos, hogy imádja nézni.

Kibontott, sötétbarna haja a karját verdeste, nyilván megint kiegyenesítette, mert híre sem volt az egyszer véletlenül megpillantott hullámoknak. Abban még Kisherceg is biztos volt, hogy kifestette a szemét, és valahogy ettől sokkal melegebb barnának tűnt a színe és intenzívebbnek a tekintete. Olyan, amiben el lehetett veszni, amit látva elfelejtett minden mást. Pirosat hordott – imádta ezt a színt, és jól is állt neki –, és amikor megölelte, Kisherceg érezte a rózsavíz finom, édes illatát.

– Kicsit késtél – jegyezte meg Rozi, miközben behúzta maga mögött a lakás ajtaját. Kisherceg az órájára pillantott, és már az ajkán volt a kérdés, hogy mégis milyen időszámítás szerint, de visszanyelte. Ki akarna kötözködéssel elrontani egy randit már az első percben?

– Bocsánat. Elhúzódó edzés.

Rozi elmosolyodott.

– Nem gond.

És Kisherceg fellélegzett. Mintha tényleg késett volna.

 

 

Az esős idő miatt nem mentek ki szünetben a szokott padjukhoz. Zsibongott az osztály, mintha mindenki egyszerre beszélne, és feltétlenül ordítva kellene megosztania a véleményét a terem túlsó felében lévő barátaival. Valakik papírgalacsinokat dobáltak a szemetesbe – ha már nem jutottak ki a kosárpályához –, és majdnem felborították az első padban ülő lányok teáját. Ők bosszankodva arrébb vonultak, majd kitárták az ablakot, hogy beeresszenek némi levegőt, vagy hogy ellenőrizzék, még mindig esik-e odakint.

Kisherceg éppen Tomiékat hallgatta, akik egymás szavába vágva meséltek a szombati buliról, nem is neki, hanem bárkinek, aki hajlandó végighallgatni. Ő azért hagyta ki a kocsmázást, hogy tanulhasson az irodalom témazáróra, aztán vasárnap lelkiismeret-furdalás nélkül találkozhasson Rozival. Tomi éppen az egyik pincérlány melleinek leírásánál tartott, amikor Kisherceg meghallotta Rozi panaszos hangját:

– Nem lehetne, hogy becsukjátok az ablakot? Szétfagyok…

A lány eddig Liennel, a legjobb barátnőjével beszélgetett, de most fájdalmas grimasszal átölelte magát, a mellkasán szemet csalogató utat rajzolt fel a libabőr, és Kisherceg egy pillanatra belefeledkezett.

– Na, kezdődik…

– Hé, hercegné, talán vegyél magadra valamit!

– Fejezzétek be! – Kisherceg éppen csak felemelkedett a padból, rápillantott a kötözködőre, aki azonnal elfordult tőlük.

Azért várt néhány másodpercet, de úgy tűnt, mindenki meghunyászkodik. Végül mégis neki kellett felkelni, és odasétálni az ablakhoz. Talán így volt lovagias, talán Rozi pontosan ezt várta. Mindenesetre kedves és szívfájdítóan szép mosollyal az ajkán nézett rá, amikor visszaért mellé.

– Köszönöm.

Rozi a mellkasára szorította a tenyerét, a libabőr lassan olvadt szét a keze alatt. Kisherceg végleg kizárta Tomi túlzásnak tűnő beszámolóját a szombati hódításáról, és óvatosan érintette meg Rozi karját, mint aki attól tart, hogy összetörik az ujjai alatt. De a lány hozzásimult. Talán az öleléséből várt meleget.

– Így már jobb?

– Csak, tudod, hogy mennyire érzékeny vagyok… – Rozi köhögött, és elegáns magabiztossággal hagyta figyelmen kívül a szomszédos padban ülők grimaszait. – Pedig szombaton fellépés lesz, vigyáznom kell a hangomra.

Kisherceg bólintott, és kényszerítette magát, hogy a tekintete Rozi kulcscsontjáról felkússzon társadalmilag elfogadhatóbb magasságokba, mondjuk az arcáig. A lány szeme könnyes volt a köhögéstől, az arca kipirult. Amikor Kisherceg megsimogatta, az érintése alá mozdult, mintha a szél lebbentene szirmokat az ujjai közé.

Elég sokáig tartott, mire Kisherceg is elmehetett egy fellépésre. Rozi eleinte úgy tiltakozott, mintha csupán a jelenléte elrontotta volna az estet. Szívesen mesélt a kórusról, a próbákról, a saját szólójáról, de zavartan és vörösödve hárított, ha Kisherceg felvetette, hogy meghallgatná.

Tavaly végre rábólintott egy karácsonyi koncertre. Mind egyforma ruhát viseltek a kórusban, a hajukat is egyformán tűzték fel, és egy pillanatra teljesen egyformának is tűntek, mintha csaknem száz Rozi lenne egyetlen teremben. Kisherceg torka elszorult a gondolatra.

Aztán persze felfedezte köztük az igazi Rozit, aki egyáltalán nem volt ugyanolyan, mint a többiek, még a ruha sem állt ugyanúgy rajta, sokkal csinosabbnak látszott benne, sokkal vonzóbbnak, sokkal édesebbnek. Onnan lehetett tudni, hogy a lány is észrevette őt, hogy elpirult, Kisherceg pedig nem győzött csodálkozni, mennyire jól áll neki a lámpaláz, még szebbé és finomabbá teszi. Azt nem tudta megítélni, hogy a hangja valójában mennyire különleges – de neki annak tűnt. Olyannak, amin senki más nem énekel.

– Rozi, tanultál franciára? – kérdezte hirtelen Lien. Rozi elsápadt.

– Na mi az, hercegné, elfelejtetted? – vihogott fel Tomi, aki közönség híján rövidre foghatta a szombat estéje taglalását, és inkább rájuk figyelt.

– Muszáj állandóan ezzel a névvel jönni? – vágta rá Kisherceg. Tomi vállat vont.

– Miért, talán nem a csajod?

De kiderült, hogy a lányt most a megszólítás érdekli a legkevésbé.

– A csudába, a franciát meg teljesen elfelejtettem… – Rozi úgy gondolta, és ezt sokszor hangsúlyozta is, hogy egy elegáns nő nem káromkodik. Ezért ő még azt sem mondta soha, hogy „a fenébe”, nehogy kevésbé tűnjön elegánsnak. – Átnézem, oké?

Kisherceg bólintott, és amíg Rozi elővarázsolta a táskájából a szótárfüzetét, ő elővette a kilencedikes matekkönyvet. Már éppen kezdett belemélyedni, amikor a lány megkopogtatta a vállát.

– Hát ez?

– Tudod, a Kerényi talált nekem ilyen közmunkás korrepetálást.

– Közösségi – javította ki Rozi. – A közmunka olyan degradáló. – Kisherceg nem felelt, Rozi pedig bólintva folytatta: – A kilencedikes kislány, emlékszem. – Belepislogott a könyvbe, éppen a normál alak definíciójánál volt nyitva. – Hú, nem bánom, hogy nem kell újra beleásnom magam ebbe… De te édes vagy, hogy felkészülsz. – Könnyű, simításszerű puszit lehelt Kisherceg arcára, ő meg önkéntelenül mosolyodott el.

Szóval ő édes. Jó érzés volt.

 

 

Délre elállt az eső, úgyhogy ebéd után végre kimentek, bár a padot csak körbeállni tudták, mert senkinek sem volt kedve törölgetni róla a vizet. Egyetlen pad volt az udvarnak ezen a részén, és általában minden szünet azzal kezdődött, hogy valaki az osztályból lerohant, hogy lefoglalja. Szerencsére, ahogy közeledett az érettségi, a végzősök egyre kevesebbet foglalkoztak ezzel a versennyel, és hirtelen Kisherceg és az évfolyamtársai lettek a legnagyobbak, akik a leginkább jogot formálhattak arra, hogy ide üljenek.

Azért is szerették a helyet, mert elég közel volt a kapuhoz, így innen csupán az utolsó pillanatban kellett visszaindulni az órára, mégsem késtek felháborítóan sokat. És kellően messze volt a foci- és kosárpályától, hogy ne kelljen lepattanó labdáktól tartani. Ráadásul, ha nem volt felhős az ég, éppen rásütött a nap.

Kisherceg kiszúrta az épület melletti árkádoknál a kilencedikeseket, köztük a lányt, akit korrepetálnia kell. Mivel Rozi belemélyedt Liennel valamilyen sorozat új részének kibeszélésébe, úgy döntött, nem lesz gond, ha most odasétál.

– Hallod, milyen óránk lesz? – kérdezte valaki a lánytól, amikor majdnem odaért elé. – Hm, Róka…?

A lány törökülésben kuporgott fülhallgatóval a fülében, és valami füzetbe firkálgatott. Hosszú lábai voltak – Kisherceg már akkor megállapította, hogy meglepően magas, amikor Kerényi odaráncigálta az osztályukhoz –, de úgy járkált, görnyedten és ügyetlenül, mint akinek fogalma sincs, mit kezdjen a hirtelen megnőtt végtagjaival. Vagy általában, saját magával.

Vörös haja volt, és elkeskenyedő, hegyes álla, talán ezért nevezték az osztálytársai Rókának. Kishercegnek kicsit erőltetnie kellett az agyát, hogy eszébe jusson, milyen nevet mondott Kerényi.

Regina. Kelemen Regina.

Fogalma sem volt, hogy Regina hogy viszonyul a rókázáshoz. A lány, aki megszólította, egyik lábáról a másikra nehezedett, füle mögé tűrte kusza, göndör haját, és idővel picit meglökte Regina tornacipős lábát, amikor nem kapott választ.

Róka-Regina felnézett, a tekintete olyan elutasító volt, hogy Kisherceg biztosan visszavonulót fújt volna a lány helyében. Elvégre azt bárki más is meg tudja mondani, hogy az embernek milyen órája lesz. A lány zavartan eloldalgott.

Róka-Regina a biztonság kedvéért követte a tekintetével, és közben észrevette Kisherceget. Egy pillanatig csak nézte, ha nem is annyira elutasítóan, de továbbra sem túl kedvesen, aztán kihúzta a fülhallgatót az egyik füléből.

– Mi van?

– Gondoltam, megbeszélhetnénk, hogy mikor legyen a korrepetálás.

– Nekem tökmindegy.

– Úgy értem, hogy mikor érsz rá?

– Soha. – Kisherceg felvonta a szemöldökét, a lány meg fújt egyet. – Bármikor.

– Van valamilyen különórád tanítás után?

– Mi a szarnak lenne? – Kisherceg a homlokát ráncolta. Regina szájából olyan könnyedén szaladt ki a káromkodás, hogy már nem is tűnt káromkodásnak. Csupán egy hangalak. Végül is ezek csak szavak. Mit rózsának hívunk, épp olyan illatos…

– Csak, mert nekem van. Kosár hétfőn és szerdán, töri fakultáció kedden és…

– Pont leszarom, ne mondd fel az órarendedet. A sajátom sem izgat, nemhogy a tiéd.

Kishercegnek az a kényelmetlen érzése támadt ettől a mondattól, hogy a lány talán hallotta az osztálytársa kérdését korábban, csak éppen nem volt kedve válaszolni. De olyan illetlennek tűnt, olyan… gyerekesen ellenségesnek, hogy végül elhessentette a gondolatot.

– Szóval, te melyik nap vagy szabad? – Regina ránézett, a tekintete réveteg lett, mint akinek olyan kérdést tettek fel, amire filozófiai mélységek érintése nélkül képtelen lenne válaszolni. Kisherceg megvakarta a tarkóját, és pontosított: – Melyik délután nincs különórád?

– Egyik délután sincs különórám – mondta a lány úgy, mintha egy csökkent értelmű emberrel beszélne, aki már kezdi idegesíteni.

Kisherceg mély lélegzetet vett. Rosszak a jegyei, bukással fenyegetik – természetes, hogy rosszkedvű. Ő se lenne boldog, ha attól kellene tartania, hogy év végén kirúgják az iskolából. Türelem és kedvesség. Mindig segít.

– Akkor az első óránk lehetne szerdán négykor. Neked megfelelő?

– Nekem kurvára mindegy.

Kisherceg várt egy másodpercet, aztán amikor nem kapott ennél egyértelműbb feleletet, bólintott.

– Akkor szerdán négykor. A ti termetekben.

Lehetett akár biccentésnek is tekinteni Regina reakcióját. Nagy jóindulattal. Máskülönben valószínűleg inkább vállrándítás volt, és ugyanannyi elutasítás rejlett benne, mint korábban a szavaiban. Aztán a lány visszadugta a fülhallgatóját, és visszatért a füzetéhez. Kisherceg nem látta, mit ír vagy rajzol bele. Egy pillanatig még ott ragadt, és nézte Reginát. Ahogy a lába összevissza ritmust ver a betonon, jobb kezének mutatóujja megvakarja a nyakát gyorsan, idegesen. Bizonyára nem először, mert már kicsit piros volt ott a bőre.

Aztán Kisherceg visszaindult Rozihoz.

Úgy tűnt, kitárgyalták a sorozat új részét, mert Rozi már lehunyt szemmel fordult a nap felé, arcát a fénybe tartotta, ajkán lágy mosoly ült. Körülötte a lányok csacsogtak, de ő úgy tett, mintha fölötte állna minden pletykának, sőt, az egész iskolának, az egész bolygónak, a világmindenségnek.

– Ő az? – kérdezte, amikor Kisherceg odaért hozzá. Kisherceg először nem is értette, mire gondol. Közelebb lépett, Rozi pedig elfintorodott, mert árnyékot vetett az arcára.

– Ki?

– A lány, akit korrepetálnod kell.

– Ja, hogy Regi. – Kisherceg nem értette, miért becézi. Aztán kicsit talán túlbuzgón bólogatott. – Igen, ő az. Szerdán lesz az első óránk.

Rozi felnézett.

– Szerdán kóruspróba. – Egy pillanatra kivárt, Kisherceg pedig lázasan töprengett, hogy rossz döntést hozott-e. Aztán Rozi elmosolyodott: – Ez jó ötlet.

És Kisherceg fellélegzett.

 

Tetszett? Ősszel várhatóan megjelenik, és folytathatod ;)

A bejegyzés trackback címe:

https://robertkatalin.blog.hu/api/trackback/id/tr9612541147

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Mottó

„Kézirat soha nem ég el”
– Mihail Bulgakov

Róbert Katalin

bemutatkozo_kep2019_eleje.jpg

Kisgyerek koromban már szerettem történeteket írni. Felnőttként pedig szövegekkel foglalkozom munka közben és pihenésként is. (Túl) sok kávét iszom, van bennem egy nehezen megzabolázható sorozatfüggő, szeretek fotózni, sportolok és két macskám állandóan belopja magát a műveimbe.

 

Kövess a facebookon is!

Friss topikok

  • RóbertKatalin: @Édua84: Hát igen, az az igazság, hogy szándékosan nagyon ismert alapra építettem, sok van benne a... (2020.07.07. 08:43) Borítótervező pályázat
  • Judit_29: @RóbertKatalin: Nem disneys, ez egy teljesen saját feldolgozás saját dalokkal (Aladdin il musical)... (2020.03.14. 20:11) Jön az Egy új élmény
  • Wiharvész Anyó: Az 5 okról és a színészfiúkról le is maradtam fb. De most pótoltam (2018.07.05. 21:12) 6 hét a világ - beharangozó
  • RóbertKatalin: @Wiharvész Anyó: Hát igen, ez most kicsit lassan született meg, de csak megírtam a végére :) És kö... (2018.06.20. 07:54) Amikor jól esik
  • RóbertKatalin: @Wiharvész Anyó: Hát igen, pörgős volt az egész három nap. (Meg az a nap is pörgős volt, amikor ez... (2018.04.27. 08:21) Három nap könyvek között
süti beállítások módosítása