... és van, aki majd ír...

Valószínűleg sokan tudják rólam, hogy életem íráshoz kapcsolódó szakaszainak egyikében Harry Potter fanficeket írtam – és ebből logikusan következik, hogy eléggé szerethetem a Harry Potter világát. Ebből meg az következne logikusan, hogy foglalkoztat a Harry Potter and the Cursed Child. Hát… olvassátok tovább, és kiderül.
Figyelem: a szöveg SPOILERes!

Bőven a színdarab bemutatása előtt hallottam a készülő „nyolcadik könyv”-ről, és egyáltalán nem értettem, miért neveznek nyolcadik könyvnek egy színdarabot, vagy akár azt, ha ennek a drámának a szövegkönyvét kiadják papíralapon is. Önmagában ellentmondásnak tűnt az „ott folytatódik, ahol a hetedik könyv véget ért” és a „Harryék már felnőttek benne” szöveg is – bár idővel kiderült, hogy a hetedik könyv az epilógussal ér véget az emberek fejében. Ami végül is logikus. A dráma meg azzal az epilógussal kezdődik valóban.

Bár a színházat nagyon szeretem és a Harry Pottert nagyon szeretem, továbbra se vonzott egy Harry Potter színdarab. Sőt, amikor idén nyáron Londonban jártam, és láttam azt a színházat, amiben a Cursed Childot adják, inkább zavart, hogy nincsenek kint képek az előadásról, hogy szigorúbban védik a bejáratot, mint más menő westendes előadásokét, hogy távolságtartó és túl titokzatos az egész.

Egyébként a bemutatók után Deszy oldalán elolvastam az összegyűjtött híreket a történetről, és amíg az első rész sztorija engem teljesen megvett (akkor még a londoni út előtt álltunk, és annyira megvett, hogy felmerült, hogy vegyünk rá jegyet), addig a második egy nagyon fontos momentuma teljesen kiakasztott. Konkrétan akkor úgy tűnt, a Cursed Child engem végleg elvesztett.

Aztán megjelent a könyv, barátaim elolvasták, jókat mondtak róla, én meg tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis elolvasnám, úgyhogy végül is belevágtam. És egyáltalán nem bántam meg. Továbbra is – és mostantól jönnek a vaskos SPOILERek – teljesen hihetetlennek és logikátlannak találom, hogy Bellatrix Lestrange gyereket szüljön Voldemorttól. Azt, hogy odáig volt érte, nem tagadom, de Voldemort számomra aszexuális, és még ha nem is az, biztos hogy nem akar utódot (aki majd jól fellázad ellene és ledönti a trónról…). De tudtam, hogy ez lesz, ezért nem vágott mellbe.

Viszont elolvasva az egészet még jobban tetszik az időutazás a történetben, az, amit én már a Pillangóhatás című filmben is imádtam, hogy hiába mész vissza, hogy megjavítsd a dolgokat, mindig csak egyre jobban elrontod őket – itt is ez történik, mert Scorpius és Albus minden próbálkozása csak még nagyobb galibát okoz. Mindeközben pedig nagyon izgalmas alternatív világokat és lehetőségeket látunk.

És ha már Scorpius és Albus: kiváló a két karakter, korábban is szerettem a fanficeknek azt a csoportját, amik az új generációval foglalkoztak, és ebből a szempontból jó volt olvasni egy ilyen (félig) hivatalos történetet is róluk. Az pedig, hogy Harryék már felnőttek, lehetőséget ad arra, hogy a történet foglalkozzon olyan kérdésekkel, hogy milyen híres vagy hírhedt ősök árnyékában felnőni, miért lehet rossz Harry és Albus kapcsolata, milyen nehézségekkel néz szembe Draco és Scorpius. Szép gondolatok jelennek meg az apa-fia viszonyról.

Azt mondom, a történet félig hivatalos – hiszen a könyvet bevallottan nem csak Rowling írta, csak az nincs bevallva, hogy kinek mennyi munkája van ebben. Mennyire fanfic és mennyire Rowling? Ezt nyilván nem fogjuk tudni eldönteni, és én továbbra se nevezném nyolcadik kötetnek a Cursed Childot, sőt, még azt is elfogadom, ha ki-ki eldönti, hogy hajlandó-e a kánon részének tekinteni, vagy úgy ír tovább kánonhű fanficeket, hogy nem veszi figyelembe.

Az viszont tagadhatatlan, hogy ez a könyv szórakoztató, ezt jó olvasni. A szöveg nagyon kellemes, rengeteg kimondottan vicces pillanat van benne, személy szerint hangosan végigröhögtem szinte az egészet. Sok pillanatáról éreztem azt, hogy jó értelemben kiszolgálja az olvasókat, hogy megjelennek olyan figurák vagy jelenetek, amik azért is vannak benne, hogy a rajongók örüljenek a felidézésnek (éppen ezért számomra érthetetlen, miért nincs ott Sirius a történet végén, amikor Hagrid kihozza a kis Harryt a romok közül).

Én nagyon megveszekedett vagyok, ezért egy csomó kedvelt, nem-canon párosítást simán beleláttam egyes jelenetekbe, szintén mint még éppen nem túlzásba vitt kikacsintást, annak ellenére, hogy egyébként a könyv a hagyományos párosokkal dolgozik (Harry/Ginny, Ron/Hermione, Draco/Astoria és Scorpius/Rose). Persze nekem ettől csak még viccesebb lett a könyv, mert én az ilyen kikacsintásokat külön szeretem.

Ha most tehetném, már megnézném a színdarabot, mert valószínűleg nagyon látványos. Ha majd itthon bemutatják (és miért ne tennék?), nyilván meg is fogom nézni, még akkor is, ha most leginkább az eredeti rendezés érdekelne. Kíváncsi leszek majd persze a magyar verzióra, amit Tóth Tamás Boldizsár fordít, és a tervek szerint meg is jelenik az ősz során. Összességében jól sikerült dolog ez a Cursed Child, érdemes próbát tenni vele.