Ezen a héten játékot tartok a facebookon, és arra kértem mindazokat, akik szeretnének könyvjelzőt, bögrét vagy könyvet nyerni, hogy írják le, mit akarnak vagy akartak elérni harmincéves korukra. Volt, aki visszakérdezett. Szóval személyes bejegyzés következik.
Én tényleg úgy érzem, hogy tizenévesen másképp láttuk a jövőt, mint amilyen végül lett. Biztosabbnak, egyenesebbnek, átláthatóbbnak tűnt. Főleg a munka-család-otthon hármas megléte. Tizenkét-tizenhárom éves koromban például úgy képzeltem, hogy ügyvéd leszek. Menő és sikeres, olyan amerikai filmesen. Meg álmodoztam arról is, hogy kiadják könyveimet (sőt, felkéréseket kapok, hogy írjak erről vagy arról). Meg hogy vannak gyerekeim és férjem. Ez volt az én harminckörüli világom annak idején.
Amikor közeledett az érettségi, rájöttem, hogy nem is akarok ügyvéd lenni. Meglehetősen időben, mert például egyáltalán nem koptattam a jogi egyetem padját ahhoz, hogy erre ráébredjek. Azt már sosem tudjuk meg, hogy ez volt-e végül a jó irány, de abban biztosak lehetünk, hogy máris valami nem teljesült a hat évvel korábban elképzelt „harminckörüli” életből.
Jó kérdés amúgy az is, hogy kell-e bármit is életkorhoz kötni, vagy inkább „mielőtt meghalok” típusú bakancslista kell-e, esetleg „csak” rövidebb és hosszabb távú tervek, amiket az ember elér, amikor eléri. Most, hogy két hónap múlva harminc éves leszek, nyilván számot vetek azzal, hogy milyen az életem ahhoz képest, amilyennek elképzeltem.
Hogy sikerült ragaszkodni az íráshoz. Meséltem már erről korábban, voltak szünetek meg üresebb időszakok, meg voltak, vannak fellángolások, amikor meg minden nap írok legalább egy kicsit, és inkább az a furcsa, amikor éppen nem jut időm leülni. De az írás fix maradt. A harmadik könyvem jelent meg a hónap elején, ráadásul mindez két év alatt történt.
Ebben a két évben a könyvek miatt nem változott semmit az életem. Nem élek írásból és nem állítanak meg az utcán, hogy jaj, te írtad azt az almás-körtéset!
És ebben a két évben ettől fenekestül fordult fel az életem. Emberek érdeklődnek a gondolataim iránt, és ez tök jó érzés, szeretnék megosztani velem a saját gondolataikat, és ez megható.
Halvány elképzelésem sem volt arról, hogy igazából milyen érzés a boltban látni a könyveket, vagy szembesülni azzal, hogy ismeretlenek elolvassák és véleményezik a blogjukon, a molyon, goodreadsen (meg nyilván még ezer helyen, amiről nem is tudok). Meg milyen az, amikor írhatok, és tudom, hogy meg fogja nézni a kiadó a végeredményt, és aztán együtt találjuk ki, hogyan lehet belőle a lehető legtöbbet kihozni.
Azt vettem észre így a harminc előtt két hónappal, hogy az életem a közelében sem jár annak, amit elképzeltem tizenhét, tíz vagy éppen négy évvel ezelőtt. És egyébként ezzel szembesülni, sőt ezt elfogadni nagyon nehéz. Még szerencse, hogy nem vagyok egyedül vele, meg hogy az is kiderült közben, hogy ez nem tragédia. Van, ami úgy lett (szerencsére), ahogy akartam. Van, ami nem lett úgy (szerencsére), ahogy hittem. És van, ami majd máskor másképp lesz. És ez így a jó.
(Ha részt akartok venni a játékban, december 11-én éjfélig válaszolhattok nekem a kérdésre.
Ha szeretnétek személyesen találkozni és aláíratni a fenti három könyv bármelyikét, december 13-án lesz erre lehetőségetek. Katt a részletekért!)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
