Eljutni az első szerkesztésedig egyszerre ijesztő és izgalmas. Az ember nem tudja, mire számítson, hogyan fog történni, mennyire lesz nehéz, vagy akár fájdalmas. Másfél szerkesztéssel a hátam mögött jelentem: szerkeszteni jó. Sőt, szuper!

Sok helyzetet elképzel az ember, amikor arról álmodozik, hogy író lesz. Szerepel köztük a nyomdából megérkezett könyv lapozgatása, a könyvesboltban inkognitóban bóklászás, ahol meglesed az újdonságok között a kötetedet, vagy a dedikálás, amely során találkozhatsz olyan – immár nem rokon és barát – olvasókkal, akik szerették, amit írtál.

Egy dolgot valószínűleg ritkán képzelünk el: hogy milyen lesz megkapni a megjegyzésekkel és színes javításokkal teli, szerkesztett anyagot. Vagy ha el is képzeljük, némi félelemmel tesszük, mert a szerkesztés nem a hájjal kenegetés időszaka, hanem az, amikor kíméletlenül fel kell kutatni minden apró (és nagyobb) hibát, és kijavítani őket.

A jó hír, hogy a szerkesztőnek és a szerzőnek ugyanaz a célja: a lehető legjobbat kihozni az anyagból. A másik jó hír pedig az, hogy ha az ember szeretettel írta a szöveget, akkor szerkeszteni is jó lesz, mert ez a munka arról szól, hogy újra belemerülsz a világodba, foglalkozol a karaktereiddel, még többet gondolkozol rajtuk és a történetükön, és még kerekebbé teszed a világukat.

A Nalávia titkát már megszerkesztettük, a Szívből, színből, igazán pedig valahol félúton járhat, dolgoztam rajta Varga Bea utasításai alapján, aztán hamarosan újra nekiveselkedünk, hogy teljesen végleges szöveg legyen belőle. Úgy alakult, hogy mindkét esetben sürgős határidővel kellett dolgoznom, és mivel hétköznap napközben a munkahelyemen erre nem lenne mód, a nagyjára mindkétszer egy három napossá váló hétvégét tudtam szánni.

Én nagyon szeretek kampányban írni, igazából elég jellemző is rám, hogy nem jelenetenként, hosszan húzódó munkával építgetem a művet, hanem ha elkap a hangulat, ha hajt a történet, akkor leülök, és írok, amennyit csak az energiám és a ráfordítható időm enged. Éppen ezért hozzám ez a megoldás nagyon passzolt. Fejest ugorhattam a szövegekbe, végigmehettem rajtuk egyhuzamban, úgy, hogy láttam, milyen utalások vannak az elején, amelyeket felhasználok a végén, és figyelhettem, hogy minden a helyére kerüljön.

Mindeközben a közös munka, felmerülő kérdések megbeszélése is kifejezetten inspirálóan hatott rám. Különösen a Nalávia titka esetében volt ez hangsúlyos – hiszen annak már a végére értünk –, hogy a felmerülő kérdéseket azonnal meg tudtuk beszélni. Most már nem csak én voltam az, aki ezen a történeten gondolkozott, hanem ott volt mellettem Tamás Zsuzsa is, akivel meg lehetett minden ötletet vitatni, akinek a megjegyzéseit át lehetett beszélni, aki segített, ha én éppen elakadtam valamivel.

Amitől tartottam, arról bebizonyosodott, hogy más, de éppen úgy élvezetes, mint az írás. Így hát, ha újra eljutok majd idáig, külön várni fogom a szerkesztést.