... és van, aki majd ír...

Öt nap, öt szereplő. Kezdjük Marcival! Következzen az első részlet az új kéziratból, a nyitás, amelyben találkozhattok vele. Ez a rész nem túl hosszú, de a holnapi már hosszabb lesz, ígérem.

Megjegyzés: a szöveg nem végleges!

Marci
2014. április 24.

Pontosan tíz perccel az óra csörgése előtt hangzott fel a kaparászás az ajtón. Marci a hátára gördült, nézte a sötétzöld mintákat, amiket a függönyön átszökő napsugarak rajzoltak a plafonra, és hallgatta, ahogy a körmök karistolják a fát. Aztán a panaszos, figyelmeztető nyavintást. Hat óra harmincöt. Nem számított, hogy hétköznap van-e, vagy hétvége, nem számított, hogy a megszokott rend szerint kelnek, vagy sokáig alszanak. Kyoto minden nap éppen tíz perccel az óra előtt ébredt, és riasztotta őket is.

Azaz csak Marcit. Barka egyszerűen csak még jobban összekucorodott, hátát macskaszerűen domborítva feszítette neki a férfi oldalának, kezét az arcához húzta, és visszaaludt. Vagy legalábbis az álom és az ébrenlét határán inkább az álmot választotta. Marcit az elmúlt évek megtanították, mennyire felesleges abban reménykedni, hogy Kyoto is beletörődik a helyzetébe, és visszaalszik. Kelni kell. Hirtelen zúdult rá a felismerés, hogy ez most nem egy átlagos hétköznap reggel lesz. A szíve a rátörő izgalomtól gyorsabb ritmusban kezdett verni, de nem maradt idő töprengeni vagy újragondolni. A döntést meghozta, és ez a nap visszavonhatatlanul elkezdődött.

Barka nyakához fúrta a fejét, mintha gyengéd puszit akarna lehelni rá, és közben magába lélegezte a nő bőrének kipárolgását. Izzadság illata keveredett a nő hajából áradó mentolszaggal és a tegnapi parfümjének emlékével. Hamisítatlan Barka-szag: otthonosság, régről ismerős, kellemes érzéseket megmozgató. Barka halkan felnyögött, kicsit panaszosan, mint odakint a macska, de azért elmosolyodott a közelségétől. Egy pillanatig még visszhangként ült meg Marci ajkán is a mosoly, majd egy ásítás letörölte. Átállította az órát, hogy Barkát időben ébressze, és kibotorkált a csöppnyi hálóból.

A kötelező reggeli tevékenységek elterelték a figyelmét az aggodalom és a várakozás különös elegyéről. Egy ideig sikerült nem gondolni arra, amire készül.

Kyoto a küszöbön ült. Valószínűtlenül kék szemei ragyogtak a nappalit betöltő napfényben, és Marci azon töprengett, hogy csak ő látja-e szemrehányónak, vagy tényleg ellenségesen figyeli őt a macska. Lehajolt, hogy megsimogassa. Kyoto kicsit félrehajtotta a fejét, bele a tenyerébe, és egy másodpercig meghitt volt a pillanat, aztán a macska beleharapott az ujjába, és rányávogott.

Marci morgolódva indult el a konyhapult felé, aminek egyik mély szekrénye rejtette az eledeles dobozt. Kyoto panaszos nyávogással követte. Marci igyekezett lepisszegni. Nem akarta, hogy Barka idő előtt felébredjen. Most végtelenül zavarta volna, ha a nő előkászálódik egy sebtében felkapott hálóingben még azelőtt, hogy ő elindult volna.

Kyoto lecsapott a tálkában finoman kopogó ételre, Marcin pedig a pillanat töredékére átfutott a gondolat, hogy Barka örülne, ha a macskaalommal is foglalkozna, de valójában azonnal tudta, hogy képtelen lesz rávenni magát. Ráadásul az előző este miatti enyhe fejfájásának sem tett jót a hajolgatás. Így hát ott hagyta a ropogtató állatot, és kiment a fürdőszobába.

Nem nézett a tükörbe. Fogalma sem volt, hogy izgatott, rémült vagy egyszerűen csak nyúzott arccal bámulna vissza magára, de nem merte ellenőrizni.

Forró víz záporozott rá a zuhanyrózsából, habot vetett keze alatt a szappan, ismerős illattal ölelte körül a törölköző, Barka megannyi krémje és pipere holmija nézett szembe vele, a nyitott polcokról. Kyoto már a fürdőszoba küszöbén ült, és olyan tekintettel követte minden mozdulatát, mintha valaha számot kellene adnia a fürdőszobában való jártasságáról. Marci végigmérte a macskát. A szeme éppen olyan kék volt, mint Barkáé. Megbabonázó.

Termoszbögrébe töltötte át a kávét. Koffein illatával telt meg a szoba, mélyen magába szívta, miközben ujjai végigfutottak a színes kapszulákon, kiválasztott egy különleges, mogyorós ízesítésűt Barkának, és beprogramozta a gépet, hogy lefőtt kávéval várja a nőt, amikor felébred. Talán engesztelésnek szánta, mert ő is tudta, hogy nem fog örülni, ha megtudja, mit tett. Még egyszer ellenőrizte, hogy mindene megvan-e, és már majdnem elindult, amikor visszacsalta a hálóba a rutin.

Barkának rosszulesett volna lett volna, ha köszönés nélkül indul el.

Bár Barkának így is rosszulesik majd a döntése.

Marci mégis visszatért, és megsimogatta a nő arcát. Félresöpörte a homlokából az izzadságtól enyhén nyirkos tincseket, és apró csókot lehelt a bőrére. Barka felnyögött és törleszkedett, Marci pedig minden, a gyomrában idegesen megránduló tiltakozást félresöpörve megcsókolta a nőt. Lassan, gyengéden és szeretettel. Együtt töltött évek sok-sok szeretetével.

Hazugság mocskát nyelte vissza, amikor végül kiment a hálóból, és kisietett magából a lakásból is.

Sütött a nap, tavaszillat töltötte meg a levegőt, haragoszöld, friss lombokat bontogattak a fák az utcán, és túl szép trillába kezdett egy madár valahol a közelben. Marci még egyszer végighúzta ujját a telefon kijelzőjén, aztán mély lélegzettel elsüllyesztette a készüléket a táskája legmélyén.

Az idegesség végleg feloldódott a napfényes, izgatott várakozásban, kétségei ottmaradtak a háta mögött hagyott lakásban. Még a bizonytalansággal együtt is izgalmasabbnak ígérkezett ez a nap, mint az elmúlt másfél év rutinja.

És ez elég volt, hogy tudja; jól döntött.