HTML

Mottó

„Kézirat soha nem ég el”
– Mihail Bulgakov

Könyveim

Szelidits meg! boritoSzelídíts meg!
Róka kilencedikes és sosem azt teszi, amit várnának tőle. Kisherceg tizenegyedikes és mindig megfelel az elvárásoknak. Kötelező különórán találkoznak, de vajon tényleg megtalálják az egymás felé vezető utat? Meg tudja a komoly fiú szelídíteni a zárkózott lányt? Megtalálja a fiú saját magát az elvárások között?
Érzékeny, értő, magával ragadó. Saint-Exupéry klasszikus meséjének megkapóan szép üzenete mai köntösben.
Megvásárolom

Kezdjetek el elni! boritoKezdjetek el élni!
Marci egy átlagos reggelen kilép a lakása ajtaján, hogy megtegye azt, amire már évek óta készült. Mint a gyámkő, ha kimozdul a helyéről, szerettei életében olyan omlást jelent az eltűnése. Dönteniük kell. Visszatérnek a biztonságos, de zsibbasztóan szürke hétköznapokhoz, vagy elkezdenek végre élni – mielőtt túl késő lenne?
Lebilincselő történet, ami szerelmek, vágyak és csalódások között vezet egy új jövő felé.
Megvásárolom

szivbolszinboligazan_borito.jpgSzívből, színből, igazán
Egy testvérpár, akik ugyanabba a fiúba szerelmesek. Egy fiú, aki fél felvállalni az érzelmeit, egy lány, aki mindig mindent megkapott és egy fiú, aki lassan megtanulja értékelni saját magát.
Lélegzetállítóan szép, szívbemarkoló regény szerelemről, másságról és útkeresésről.
Megvásárolom

nalaviatitka_borito.jpgNalávia titka
Lebilincselően izgalmas regény egy felhőn rejtőző világról, ahol minden más, mégis minden ismerős. Titkokról és kalandokról, a bátorság a szeretet és főleg a fantázia erejéről. Nem csak 8-12 éveseknek!
Megvásárolom

Kövess a facebookon is!

Friss topikok

  • Wiharvész Anyó: Az 5 okról és a színészfiúkról le is maradtam fb. De most pótoltam (2018.07.05. 21:12) 6 hét a világ - beharangozó
  • RóbertKatalin: @Wiharvész Anyó: Hát igen, ez most kicsit lassan született meg, de csak megírtam a végére :) És kö... (2018.06.20. 07:54) Amikor jól esik
  • RóbertKatalin: @Wiharvész Anyó: Hát igen, pörgős volt az egész három nap. (Meg az a nap is pörgős volt, amikor ez... (2018.04.27. 08:21) Három nap könyvek között
  • RóbertKatalin: @Wiharvész Anyó: Hát igen, amikor az ember már látja, hogy a világrengető problémák utána is megy ... (2018.01.08. 22:36) Bécsi
  • RóbertKatalin: @Kis Feli: Szia, köszi a kérdést, de a közeljövőben egészen biztosan nem lesz oda történet. :) (2017.11.09. 09:04) EZ a Szelídíts meg!

Róbert Katalin blogja

2015.09.16. 10:19 RóbertKatalin

Ismerd meg Barbit!

Címkék: részlet kézirat Fecsérelt életek Kezdjetek el élni!

Ma is hoztam egy részletet az öt nap, öt szereplő jegyében, mégpedig Barbiról olvashattok ezúttal.

Megjegyzés: a szöveg nem végleges!

Barbi
2014. április 23.

fecserelt_reszlet03.jpgOlyan hangosan üvöltött a zene, hogy Barbi úgy érezte, még a saját gondolatait sem hallja. Zavarta a zaj, mégis megtoldotta az edzést fél órával a futópadon. Marci a középiskolai barátaival töltötte az estét, így ő is hosszúra nyújthatta a sajátját, hiszen nem várta senki sem otthon. TRX közben sohasem tudott gondolkozni; olyankor mindig csak az számlálta, hogy hányszor végzett el egy-egy gyakorlatot. De a futás ösztönösebb volt, ott semmire sem kellett figyelnie, így foglalkozhatott a munkahelyi kérdésekkel. Az otthoni ügyekkel még itt sem mert szembenézni.

A szaunában tömény mentolillat, relaxációra hangszerelt – de túl hangosra felcsavart – zene és forróság fogadta. Teltház volt, alig talál helyet az egyik felső ülésen, maga alá húzta a lábait, lehunyta a szemét, és igyekezett kizárni a tudatából a zenét és az azt túlharsogni próbáló emberi hangokat. Gyors és átmeneti ismeretségek köttettek, régi barátok beszéltek meg pletykákat, néhányan viccelődve ütötték el az időt, amíg az órában lepergett a homok. Barbi valójában gyűlölte ezt a belterjes hangulatot, de a forró levegőt, ami perzselte minden lélegzetvételnél, szerette.

A jéghideg víz egy pillanatra a tüdejébe szorította a levegőt, dermedt lett tőle minden benne, és kényszeríteni kellett magát, hogy ne lépjen ki a zuhany alól. Lassan, mélyeket lélegzett, a szíve kalapált. Elfintorodott a gondolatra, mennyire régen érezte ennyire, hogy él. Meg sem törölközött, csak kifeküdt a szauna előtti pihenőszoba egyik nyugágyára. Forgott vele a világ, mint a részegség legjobb fázisában. Még mindig olyan erősen vert a szíve, hogy úgy érezte, lüktet a mellkasa, és ha valaki most rápillantana, látná is a dobbanásokat. Lehunyt szemmel figyelte, ahogy meglódul az ereiben a vér, és végigszáguld az egész testén. A szíve ott dobogott a nyakán, a tarkóján, de még az ujjhegyei utolsó, apró kis ereiben is.

Újra kizárta a tudatából a zenét és a többi ember nevetgélését, semmi másra nem figyelt, csak a saját testére. Érezte, ahogy a vízcseppek végiggördülnek a karján, a túlhajtott izmok ellazulnak a lábikráján, és hirtelen teljes bizonyossággal tudta, hogy nincs egyedül.

Olyan ijesztő volt az élmény, hogy azonnal felnyitotta a szemét. A félhomályos pihenőhelyiség a feketére festett falakkal kriptaszerűen szűkült össze körülötte, túlvilági fénnyel izzott a vészkijárat fölötti zöld lámpa. A zuhanyból erőteljes vízcsobogás hangja szűrődött ki, egy zavarba ejtően izmos férfi a szauna bejárata mellett öblös hangon nevetett fel, és Barbi szíve lassabban, nyugodtabban kezdett verni.

Nem merte lehunyni most már a szemét, nehogy újra arra gondoljon.

Megborzongott, és hirtelen túlságosan is hűvösnek érezte a helyiség levegőjét.



Lassan fújta ki a levegőt, miközben a mosdóban kihúzta magából a tampont. Semmi. Elfintorodott. Szörnyen bízott benne, hogy a megfeszített edzés hatására a szervezete végre magához tér. Némán számolgatott, és pontosan tudta, hogy nem húzhatja el tovább a dolgot: hazafelé venni kell egy tesztet. Most már nem foghatja a stresszre, és nem nevezheti aprónak a késést. Szembe kell néznie vele.

Elillant a kellemes, nyugodt fáradtság, amit az edzés után érzett, és nem maradt más, csak az a hatalmas, félelemmel vegyes megérzés, ami a nyugágyhoz szegezte nem sokkal korábban. Tudatosan igyekezett elterelni a figyelmét, amíg lezuhanyozott és felöltözött. A tükörben nézte, ahogy egy lány füstös partysminket varázsol magának, míg ő kapkodva szárítgatta a haját.

Marcira gondolt, aki a barátaival szórakozik aznap este. És őt nem hívta magával.

A közvetlenül a pláza bejárata melletti DM-be tért be. Jobb volt, mint egy gyógyszertár, egyrészt mert nyitva tartott még este nyolc után is, másrészt mert nem kellett szóba elegyedni az eladóval. Ironikusnak találta, hogy egy polcra kerültek az óvszerek a terhességi tesztekkel. Mintha azt mondanák, ha már az egyikkel nem jártál sikerrel, legalább a másikat használhatod.

Hosszú perceket töltött el a dobozok előtt. Akadt olcsóbb és drágább, és olyan is, amelyik azonnal két tesztet rejtett – talán hogy kisegítse azokat, akik elsőre soha, semmit sem mernek elhinni. Mindegyik azonnali választ ígért, akár már a terhesség első napjaiban, no és a nap bármely szakában. Bármelyik jó lett volna, és éppen ez töltötte el Barbit bizonytalansággal. Ha bármi jó lehet, akkor melyik lenne a megfelelő?

Zavarban volt a pénztárnál, és arról győzködte magát, hogy csaknem harminc évesen már nem a nemkívánt terhesség az első, ami az eladók eszébe juthat arról, hogy tesztet vesz. És igazából úgy tűnt, a pénztároslányt egyáltalán nem is érdekeli, hogy mit vásárol és miért. Így a kosárba elterelésül belehajigált vatta, akciós körömlakk és hajcsatok is értelmüket vesztették – Barbi mégsem bánta. Furcsának érezte volna, ha tényleg csak a tesztet veszi meg.

Talán az idegesség tette, talán az, hogy nem szárította meg rendesen haját, de megborzongott, amikor kilépett az épületből, és elindult hazafelé. A rehabilitált negyed valójában csak annyit jelentett, hogy váltották egymást a szépen karbantartott, újépítésű épületek és a múlt századi bérházak. Sörtől és régi idők cigifüstjétől állott szagot árasztó kocsmák előtt éltek az emberek családi életét, miközben tűsarkakon kopogtak el mellettük a körút irányába a buliba induló, fiatal lányok. Szotyihéjat köpködő, túl hangos kamaszfiúk osztályozták őket az egyik padon ülve, magas hangon csaholó ölebek kocogtak szófogadóan öreg nénik nyomában.

Nyüzsgött a kerület.

Barbi bekanyarodott a Lenhossék utcába. A kertkaput persze nyitva felejtette valaki, a pázsit nyers illatot árasztott, két kamasz csókolózott az A épület kapujában, és Barbi nem bánta, hogy nem kell őket megzavarnia. Így is hosszú perceket töltött azzal, hogy előkaparja a táskája aljáról a kulcsot, mire végre bejutott az ajtón.

A lakás kicsi volt, és valójában nevetségesen drága ahhoz képest, hogy az utca túloldalán pergő vakolatú, lepukkant bérház tornyosult, de kertre, vagy legalábbis valami kertszerűségre nézett, és Marci úgy döntött, ezt veszik meg. Barbi pedig úgy érezte, nincs túl sok beleszólása, hiszen nem az ő pénzét költik, még akkor is, ha házasok. Azért megjegyezte, hogy ebben nincs hely egy gyerekszobának, de Marci egy legyintéssel letudta a kérdést: még úgysem állunk készen a gyerekre.

Még.

Ez két éve történt.

Barbi megszorította a táskáját, és benne a tesztet. Hamarosan úgyis kiderül, hogy mire kell felkészülniük.

Kyoto szemrehányó nyávogással fogadta. Barbi leguggolt mellé, és gyengéden kezdte simogatni. A nyávogás azonnal dorombolássá szelídült. A thai sziámi macskák mindig választanak maguknak egy személyt, akiért rajonghatnak. Barbi nem kérte, hogy ő legyen az. De amíg hazafelé vitték a frissen megvásárolt, csöppnyi állatot, az óriási, kék szemeivel egész úton őt bámulta, és később nem tágított a sarkából egyetlen pillanatig sem.

Jobban szereted a macskát, mint engem.

Marci morgolódása viccnek hatott, de akár valódi szemrehányás is megbújhatott mögötte. Barbi nem tudta eldönteni.



Kyoto nem vette jónéven, hogy bezárkózott a fürdőszobába, Barbi mégsem volt képes beengedni. Ezt egyedül kellett végigcsinálnia. Vagy talán Marcival kellett volna, de ő éppen a barátaival üldögélt egy kocsmában, és a nő már nem érezte késznek magát arra, hogy várjon másnap reggelig.
Egyébként is, ő másnap későn kezdett, Marcinak pedig mennie kellett egy korai meetingre. Reggel nem lett volna idejük arra, hogy közösen csinálják végig.

Barbi a mosógépre támaszkodott, és bámulta az órát. Végtelenül hosszúra nyúltak a percek, és ő nem akarta előbb megnézni a tesztet, egy pillanattal sem kérte előbb a bizonyosságot annál, amikor muszáj volt. Valahol a gyomra táján már így is érezte, hogy mi lesz a válasz.

Letelt az öt perc. Barbi felsóhajtott, és megfordította a műanyaglapot.

Két vonal.

Terhes.

A nyomás felengedett a mellkasában, hirtelen megkönnyebbülés árasztotta el. Ezen már nem kell tovább rágódni, emiatt nincs értelme aggódni. Megtörtént.

Kyoto nyávogott az ajtó előtt. Barbi úgy nyitotta ki neki, hogy oda sem figyelt arra, amit tesz. Bámulta a két vonalat, és nem tudta, mi legyen a következő lépés. Hívja fel Marcit? Zavarja meg iszogatás közben egy olyan hírrel, aminek talán nem is örül? Marci az elmúlt időszakban igyekezett hárítani a gyerekkérdést. Vagy várja meg, amíg hazaér, és akkor beszéljen a tesztről? Vagy hagyja az egészet mára, és majd a megfelelő pillanatban álljon elő vele?

Elővette a telefonját, és zaklatottan forgatta az ujjai között. És ha nem Marci, akkor kit hívjon fel? Az anyját, aki most már heti szinten célozgatott arra, hogy ő ennyi idősen már a második gyerekét várta? Mártit, akivel két hónapja szakított a barátja, és azóta sem találja a helyét? A legjobb barátnője, de terhelheti őt most egy ilyen örömhírrel? Öröm ez a hír?

Zavartan döbbent rá, hogy azt sem tudja, kivel oszthatja meg azt, ami történt vele. Leült a fürdőszoba padlójára, a csempének dőlt, és Kyotót kezdte simogatni, aki azonnal a keze alá sündörgött.

– Hárman leszünk – suttogta a macskának. Kyoto tágra nyílt, érdeklődő szemekkel nézett vissza rá. Barbi pedig azon gondolkozott, hogy miért nem azt mondta, hogy négyen.


Végül nem várta meg Marcit. Túlságosan kimerítette az edzés és az este. Lefotózta a telefonjával a tesztet, aztán vécépapírba tekerte, és a konyhai szemetesbe dobta ki. Jó mélyre. Közben pedig elképzelése sem volt, hogy ki elől titkolózik.

Amikor felriadt, Kyoto még mindig ott feküdt a bokájánál az ágyon – és Marci még mindig nem feküdt ott mellette. Hajnali három múlt, és fény szűrődött be a résnyire nyitott ajtón. Barbi sóhajtva kászálódott ki az ágyból, hogy megkeresse a férfit. Nem vett fel semmit, kacér meztelenséggel lépett át a szomszéd szobába.
Marci az ajtó melletti íróasztalnál ült, a laptopján pötyögött, és bűntudatosan kapta fel a fejét, amikor Barbi kijött a hálószobából. Pillantása megszokott rutinnal siklott végig a nő testén.

– Barka! – A becenév, amit Marci talált ki, és máskor melegséggel töltötte el Barbit, most furcsának tűnt a férfi ideges hangsúlyával. – Hát te…?

– Én is itt lakom, tudod. – Barbi keresztbefonta a karját. – Nem akarsz lefeküdni?

– De, de… Akarok. Hamarosan akarok. – Barbi figyelte, ahogy Marci a billentyűkkel sietősen vált a megnyitott ablakok között. Mint akinek titkai vannak.

– Akkor majd gyere. És ne felejtsd el megetetni a macskát, amikor kizárod.

Kiment a mosdóba, igyekezett nem gondolni arra, amikor néhány órával ezelőtt a tesztet kellett lepisilnie, és biztosan tudta, hogy most nem fogja elmondani Marcinak a hírt. Ez nem az a pillanat.



Legközelebb akkor ébredt fel, amikor az óra csipogni kezdett. Álomittas mozdulattal nyomta le. Kyoto, akit Marci engedett be a hálóba, mielőtt munkába indult volna, mocorogni kezdett a lábánál. Felállt, nyújtózott, és hangos dorombolással feküdt le a nő mellé, kiskifliként kucorodva az oldalához. Barbi sóhajtott. A macska puha bundájába fúrta az ujjait, szendergett az óra következő csipogásáig.

Azonnal észrevette a papírt a konyhaasztalon. De nem mert a közelébe menni. Rossz előérzettel töltötte el az üzenet; Marci nem szokott üzengetni, különösen nem papíron.

A kávé éppen lefőtt, mogyoró édeskés illata töltötte meg a levegőt. Ezt a kapszulát csak különleges napokon használták, és Barbi torka összeszorult a gondolatra, hogy Marci szerint ez a nap különleges. Ezernyi lehetőség futott végig a fejében a pillanat törtrésze alatt: Marci megtalálta a tesztet. Marci bocsánatot akar kérni a tegnap este miatt. Marci nem akar bocsánatot kérni, hanem valami még rosszabbra készül. Marci azt akarja, hogy egy hétköznapon is különlegesnek érezze magát és az életüket. Marci már azt sem tartja számon, hogy a mogyorós kapszulát különleges alkalmakra tartogatják, és véletlenszerűen választotta ezt az ízt.

Biztos volt benne, hogy a válasz a félbehajtott papíron várja a konyhaasztalon. Elvette a csészét a kávégép alól, és belekortyolt. Keserűen is édes volt.

Sóhajtva ült le az asztal mellé, és húzta maga elé a levelet. Marci gondosan formázta meg a betűket. Lassan, megfontoltan írhatott.

Barka, meg kellett hoznom egy döntést, és ezt most egyedül kell végigcsinálnom. Ha fontos vagyok neked, tiszteletben tartod, hagysz nekem időt, és megvárod, amíg én jelentkezem.

Elnyíltak az ajkai. Fogalma sem volt, hogy sikítás, sírás vagy szitkozódás akart kitörni belőle. De bármi volt is, benne rekedt. A gyomrában, a gyerek mellett.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://robertkatalin.blog.hu/api/trackback/id/tr817792330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.